Hatodik fejezet

6. fejezet

Vadnyugati hangulat, zene, színészfotók, lópatkók. Jacques bácsi már bent ül, mikor megérkezem.
A munkahelyén hívtam fel.
- Sürgősen beszélnem kell veled.
Nem tűnt meglepettnek.
- Megfelel, ha együtt ebédelünk?
Egy amerikai bárban, nem messze az irodájától beszéltünk meg találkozót.
- Nagyon finom a sült krumplijuk, majd meglátod.
- Örültem, hogy eszébe jutott a sült krumpli.
- Feláll és arcon csókol.
- Üde és gyönyörű, mint mindig!
A felesége előtt sose mondott volna ilyesmit! Claire néni… Hétéves vagyok, Jacques bácsi az ölébe ültet. – Milyen édes kislány, mindjárt bekapom… - Fulladozom a nevetéstől és az örömtől. Belép Claire. – Jobban tennéd, ha a saját lányoddal törődnél… Tizenkét éves vagyok, Romain unokatestvérem kihív egy pingpong játszmára. Nyár van fullasztó meleg a garázsban, fürdőruhában vagyunk. Előkerül Claire néni. – Nem szégyelled magad, mit meztelenkedsz?... Tizenhat éves vagyok, és táncolok, táncolok mint egy őrült Gabrielle buliján. Megszédít, hogy ekkora sikerem van. Ahogy elmegyek Claire mellett, hallom, hogy keserűen azt mondja a barátnőjének, egy olyan anyával, mint az övé…
- Vártam már, hogy felhívj – mondja Jacques, ahogy leülünk egymással szemben a boxban. – Apád felhívott tegnap. Ha jól hallom, hallgatózol az ajtóban?
- Nem direkt mentem az előszobába, amikor éppen Aváról beszéltél! Azt mindenesetre látom, hogy gyorsan terjednek a hírek…
A sóhajjal együtt elmosolyodtam. Ha családi összeesküvés szövődik, az csak a boldogságom érdekében lehet.
- Ne felejtsd el, hogy a keresztapád vagyok, és ez kötelezettségekkel jár.
- Például milyenekkel?
- Például azzal, hogy törődjek vele, mit forgatsz a kobakodban.
- Na, az…
Egy cowboy italt tesz le az asztalunkra, a misternek sört, a missnek kólát, meg egy tálka sós mogyorót, amire azonnal rávetem magam.
- Hol van Ava?
- Fogalmam sincs. Semmivel sem tudok többet, mint te. Kaphatok én is mogyorót?
Odatolom a tányért. Jacques bácsi tiszta Apa, ősz hajjal és elegánsabb öltönyben. És nem az az ember, aki beérné ebédre egy szendviccsel és egy doboz sörrel. Hogy ne is említsük a párizsi lakást és a síelést minden évben. Az apám, gazdag kiadásban.
- Megértem, nem hagyhat hidegen, hogy megtudtad, Párizsban van az anyád. De ebből még nem következik, hogy találkozni akarj vele. Ennyi idő után…
- Miért ne? Legalább látnám, hogy néz ki.
- Gondoltál már arra, vajon hogyan fogadna?
Mitől fél? Hogy az anyám kidob? Akkor legalább tudnám, mi a helyzet.
Please – a cowboy leteszi elénk a sülteket és a hatalmas adag sült krumplit. Azt is szeretném tudni például, hogy az anyám szereti-e a sült krumplit, vagy jobban szereti-e a bort, mint a kólát, hogy teljesen elfelejtette-e: van egy lánya valahol Franciaországban?
- Mire mennél vele, ha találkoznátok? – kérdezi Jacques.
- Talán megérteném, miért nem jöttek ki Apával.
- De hát nem jöhettek ki! Óriási tévedés volt a házasságuk.
Magam előtt látom Apát, ahogy ma reggel a bögréinket öblíti a csapnál, aztán az aktatáskájába teszi az ebédre szánt uborkás-pástétomos szendvicset. Ava tündérhercegnő volt? Ő pedig nem tudott királyfi lenni?
- És talán megtudnám, miért nem vitt magával. Általában az anyának ítélik a gyerekeket.
Gyerünk, semmi csalás, Patricia, azt akarod megtudni, hogy szeretett-e egy kicsikét, vagy teljesen rosszul gondolod.
- Ava csak mozogni, utazni szeretett. Nem lett volna ideje rád. Képtelen volt megállapodni.
- Ha megállapodnál – kérdezte tegnap Apa, - nem gondolod, hogy boldogabb lennél?
- Kérte legalább, hogy nála lehessek?
Megrázza a fejét. Még rosszabb, hogy nem meri kimondani. Felém nyújtja a ketchupot.
- Tényleg ragaszkodsz hozzá, hogy hidegen edd a sült húst?
- Mindent telelocsolok a paradicsommal.
- Mikor kicsi voltam, azt gondoltam, hogy Anya próbál megtalálni minket, de nem sikerül, mert másik városba költöztünk. Rengeteget rágódtam ezen.
Ahogy kimondom, összeszorul a torkom. Nincs felejtés. Valójában sosem gondoltam erre. És nem értem ezt a lányt, akit úgy hívnak, Patricia.
- Jobb lett volna, ha rögtön megmondják neked az igazat – mordul fel hirtelen Jacques.
- Az igazat?
Zavarba jön.
- Anyádnak soha nem állt szándékában, hogy visszatérjen. Ami pedig a lakást illeti, hogy maradhattatok volna ott, mikor apád neki adta?
- A hangján átsüt a harag.
- Ő pedig eladta, igaz?
Igen.
Nem mond el mindent, érzem. Két férfi lép be. Megnéznek minket, aztán tőlünk nem messze leülnek. Jacques bácsi nevet.
- Kollégáim az irodából. Most aztán jól nézek ki, azt fogják hinni, hogy a barátnőmmel ebédelek.
Úgy tűnik, nincs a kedve ellenére.
- Szép volt az anyám? – kérdezem.
Elkalandozik a tekintete. Az arcát keresi. Egy fiatal lányt lát, húszéves volt, annyi, mint én most, mikor Apa feleségül vette, talán egy kisbabával a karján látja.
- Szép? Nem igazán jó szó rá. Csinos volt, igen. És vonzó. Akkoriban ezt úgy hívták, sex-appeal.
- Apa meg belezúgott?
- Fülig! – nevet. – Mondhatom, fülig belezúgott, amint meglátta.
Én is nevetek. Hirtelen zavarba jön.
- Ne haragudj, Patriche, összevissza fecsegek itt.
- Nem, épp ellenkezőleg, nagyon jó így. Te vagy az első, aki úgy beszélsz az anyámról, mint egy élő emberről!
- Oké! De ennyiben is maradunk, rendben? Egyébként meg egy falatot sem ettél.
- Eltömött a mogyoró.
Rendeltünk, ő egy kávét, én teát. Jobban éreztem magam. Átmelegedtem. Mióta is nem voltunk apával étteremben? Azelőtt, amíg kettesben éltünk, folyton étterembe jártunk. Egytálételeket ettünk, én mindig sült krumplival, figyeltük az embereket, és azt játszottuk, hogy kitaláljuk az életüket. Úgy beszélgettünk a sajátunkról. Jacques bácsi rám mosolygott. És ha követném a testvérek tanácsát? Ha elfelejteném az összes régi történetet, egyszer és mindenkorra? Igaza volt Apának, nem is olyan rossz a mi kis életünk.
Az az egy baj, hogy többnyire nem érzem. Mintha nem tudnék igazán benne lenni, mintha csak mellette sétálgatnék. Őrület!
- A suli hogy megy? – kérdezte Jacques megváltozott hangon.
- Megy.
Elkezdett magyarázni, úgy ahogy Apa szokott, amikor engem hív tanúnak, hogy megnyugtassa magát a jövőmet illetően. Milyen remekül választottam az üzemszervezéssel! Ebben a szakában legalább nem fenyeget a munkanélküliség. Remek választás. De ki választott? Nem volt semmi konkrét vágyam, semmi nem vonzott különösebben, a bölcsész kart kivéve, mivel szerettem olvasni és írogatni. Beértem annyival, hogy igent mondjak az apám kívánságára.
Hozták a számlát. A jó érzés elszállt. Őrültség again.
- Ha nem bánod, nem említjük ezt az ebédet a nagynénédnek – javasolta Jacques. – Maradjon köztünk. Úgy majd megtehetjük bármikor újra.
- Claire néni miért nem szeret engem? – kérdeztem. – Már kiskoromban is éreztem…
- Ugyan, dehogy…
Megfogtam a kezét, a pokolba az úr jó hírével.
- Te is tudod, hogy így van. Most meg már Gabrielle-vel sem találkozom soha. Biztos vagyok benne, hogy Claire nem engedi meg neki, hogy felhívjon.
Találomra lőttem, de telitalálat volt.
- Az biztos, hogy van benne némi féltékenység – ismerte be Jacques. – Te nagyon… csinos vagy. Szegény Gabrielle-nek pedig nem nagyon vannak sikerei. Egyébként is, ismered a nénédet. Úgy gondolja, hogy túl sok fiúval barátkozol.
- Fél, hogy megfertőzöm a lányát?
Felnevetett:
- Megfertőzni… micsoda szó!
- Claire néni szerette anyát?
- Azt hittem, ezt a témát lezártuk.
- Ez az utolsó kérdés, ígérem.
Mosolyogtam, hogy ne féljen megmondani az igazat.
- Nos nem, nagyon különbözőek voltak. Ava túl… szabad volt ahhoz, hogy tetsszen a nénédnek.
Égette a nyelvemet a következő kérdés: és te, te mit gondoltál róla? Neked tetszett? Inkább az előbbi nevetést akarom a fülemben őrizni, mikor arról beszélt, hogy Apa belezúgott. Egy férfi nevetését, akit felkavart a sex-appeal. Felálltunk. Kifelé menet, a kollégák asztala mellett elhaladva a fenekemet riszáltam. Kinek gondoltam magam? Madame Sex-appeal lányának?
- A helyedben én nem találkoznék vele – húzta meg Jacques bácsi a sapkám szélét. – Őszintén, nem tudom, mi hasznodra lehetne. De bárhogy is döntesz, ígérd meg, hogy szólsz.



Vonzó és szabad – ezek a szavak jártak a fejemben, ahgoy a Duguesclin-az-Ígéretes-Jövő felé hajtottam. Én is vonzó vagyok, nem is kicsit, Jacques bácsi megmondta. Claire néni pedig túlságosan szabadnak talál. Apa is azt mondta tegnap: egyre jobban hasonlítasz rá.
Vajon voltak szeretői az anyámnak? Vajon az igazit kereste, de hiába, folyton tévedett? Vajon egy nap, szeretkezés közben, Apa karjai közt, tágra nyílt szemmel kérdezte önmagát, mi a fenét keresek én itt?

Ötödik fejezet

5. fejezet

Eleinte, közvetlenül azután, hogy Anya elment, hogy szabadon lélegezzen, Apa foglalkozott velem. – Már nagylány vagy – mondta mindig. Elég nagy, hogy egyedül öltözködjek, leszámítva a gombokat, hogy megkössem a cipőfűzőmet, hogy rendesen megmossam a fogamat, hogy anélkül egyem meg a krumplipürét és a sonkát, hogy a fele az asztalra meg a ruhámra kerüljön, és elég nagy ahhoz, hogy ne törjem össze a szívét annyi sírással esténként.
Én pedig úgy döntöttem, hogy megbüntetem, és megint kisbaba leszek. Attól kezdve mást se csináltam, csak az ujjamat szoptam, s ezzel akaratomon kívül ismét értelmet adtam Constance néném életének. Foglalkozhatott velem, és felfordíthatta a házat.
Akkor már az új lakásban laktunk, abban, amelyiket nem szerettem. Nem volt olyan szép, mint amelyikben Anyával éltünk, kicsi és büntetésszagú volt, az előző lakók emlékét őrizte, és még csak kandallója sem volt, ahová kitehettük volna a Harlekines fényképemet, egy csokor virágot vagy Mikuláskor a csizmámat.
Constance reggel jött, friss kenyeret hozott. Azonnal feltette a kávéfőzőt, még a kabátját sem vetette le, aztán bejött a szobámba, és bár nem akartam, engem keresett a takaró alatt, hogy összepuszilgasson. Mikor már megmosakodtam, felöltöztem, és én lettem a legszebb kislány a világon, a konyhában találkoztunk Apával. Kitöltötte a hideg tejet a mézes müzlimre, és nagyon erőlködött, hogy vidámnak lássék, aztán mindenki elindult dolgozni, én az óvoda nagycsoportjába.
Alighogy átmentünk az úttesten, kitéptem a kezemet Constance kezéből, és előreszaladtam, nehogy meglássák a többiek, hogy ilyen csúnya öregasszonnyal jövök, mikor az ő anyukájuk fekete selyemharisnyát hord és miniszoknyát, és melíroztatja a haját. Megtiltottam, hogy Constance bejöjjön az udvarba, és fél ötkor a kapuban várt a csokis kiflimmel, amit soha nem ettem meg azonnal, csak mikor már beértünk a mi utcánkba.
Apa először azt magyarázta, hogy Anya Kaliforniába utazott a munkája miatt, egyébként is ott él az egész családja, és Kalifornia lassan olyanná vált a számomra, mint a felkelő nap a langyos tenger fölött, s ahányszor csak meghallottam a nevét, megmártóztam benne. Egész nap rajzolgattam, láncokat fűztem vagy gesztenyeleveleket gyűjtögettem neki, anyák napjára pedig három szalvétagyűrűt csináltam, kék madarakat festettem rájuk, mindegyikünknek egyet. Az ajándékokat Apára bíztam, hogy küldje el, de Anya sosem válaszolt, meg sem köszönte őket.
Attól féltem, hogy nem fog megtalálni minket, ha visszajön, vagy Constance nem lesz hajlandó beengedni, nehogy elveszítse élete értelmét, ezért aztán mindig szaladtam, ha megszólalt a csengő, bárkinek ajtót nyitottam, meg sem kérdeztem, ki az, folyton a telefon mellett ültem, hogy én tudjam felvenni, és gyakran otthagytam a sálamat, egy kesztyűt vagy valami hasonlót a lábtörlőn, hogy Anya tudja, itt vagyunk.
Elhatároztam, hogy megszabadulok Constance-tól, s akkor Anya hazajön. Igyekeztem tehát újra nagylány lenni, és olyan jól sikerült is, hogy mindenki azt mondta, érettebb vagyok a koromnál. Egyfolytában nyaggattam Apát, hogy most már remekül elboldogulnánk egyedül, már magam is fel tudok öltözni, és egyedül át tudok menni az utcán, amikor zöld a lámpa, akár a többi második osztályos. Apa azonban a reggeli kávéra, a friss kenyérre és az esti zöldséglevesre gondolt, és nem értette, miért haragszom szegény asszonyra, aki pedig az életét adta volna értem.
Aztán jött az a nap, amikor meghallottam, hogy Constance egész halkan azt mondja a szomszédasszonynak, hogy Anya utolsó egy nő.
- Apa, mi az, hogy utolsó egy nő?
- Rosszul értetted, kicsim, Constance azt mondta, hogy Anya utazó nő, hogy Kaliforniában utazgat – mondta Apa, de nagyon megharagudott a nővérére, ragaszkodott hozzá, hogy tisztának lássam, mindannyian tudjuk, kit. Aznap este Constance-nak vörös volt a szeme, és attól kezdve csak vasárnap jött el, mikor elkészítette a csirkét és a sült krumplit.
Mikor harmadikos lettem és abba a korba léptem, hogy megértsem a dolgokat, Apa finoman elmagyarázta, hogy Ava nem fog visszajönni. Akkor már csak így nevezte, hogy kitörölje a fejemből az anya szót. Ava tehát úgy döntött, hogy egész életére Kaliforniában marad. Már tudtam, az unokatestvérem, Gabrielle titokban elárulta, de neki nem hittem el egészen.
Gabrielle Jacques nagybátyám s egyben keresztapám lánya. Apáék hárman voltak testvérek, Constance, Jacques és Jean-Baptiste, az utóhang, aki sokkal a többiek után, figyelmetlenségből született. Ez a magyarázata, hogy a nagyszüleim, öregen és rákosan eltűntek anélkül, hogy ismerhettem volna őket. Apa beteg szülei jelentették először Constance életének értelmét, aztán következtem én, így nem maradt ideje rá, hogy férjet keressen magának
Ennek eredményeként a rák és Kalifornia között elvesztettem az összes nagymamámat és nagypapámat.
Jacques nagybátyám Claire nénit vette feleségül. Claire szánalomból elvitt nyaralni Guetharyba Julien unokabátyámmal és Gabrielle unokanővéremmel. Mindig ők kapták a kenyér csücskét, a saláta legjavát és a legfinomabb falatokat, kivéve mikor Jacques bácsi titokban nekem is juttatott belőle.
Gabrielle két évvel idősebb volt nálam. Szemüveget hordott és fogszabályzót. Nekem adta a kinőtt ruháit. Bár idegesített, hogy folyton arról beszélt, anyu így, anyu úgy, mégis szívesen voltam vele, mert tisztában volt a helyzetemmel, és nem kellett attól tartanom, hogy kicsúfol, ha megtudja. Egy dolgot irigyeltem tőle, az énekóráit. A családban mindenki szerette a zenét, és Apa azt mesélte, az élete nehéz pillanataiban egy szép dallam sokszor segített, hogy összeszedje magát. Rengeteg dalt tudtam fejből, és hogy megnevettessem, elénekeltem neki az Édes éjszaka, szerelmes éjszakát, megpörgettem az reket, időnként pedig szüneteket tartottam. Azt mondta, hogy még így, énekórák meg minden nélkül is szebb hangom van, mint Gabrielle-nek.
Kitaláltam magamnak egy álmot. Türelmetlenül vártam az estét, hogy újraálmodhassam. Ez volt a titkos randevúm.
Apával elmentünk egy koncertre meghallgatni egy híres énekesnőt, akinek a hangja a lemezeinken is rajta van. A termet teljesen betölti a lelkes közönség. Áhítatos csend támad. Előlép az énekesnő, és felzúg a tapsorkán. De micsoda borzalom! Alighogy elkezd énekelni, összeesik, mint egy tulipán, a bő szoknyájában. Szívroham! A közönség kővé dermed, a zenekar azt sem tudja, melyik szenthez fohászkodjon. Eljött az én időm!
Felállok, és könnyed léptekkel átsietek a termen. Mindenki engem néz és azon tűnődik, ki lehet ez a gyönyörű ifjú hölgy? Honnan jöhet vajon? Felmegyek a színpadra, intek a zenekarnak, és énekelek. Olyan tisztén ás annyi átéléssel énekelek, hogy az embereknek könny szökik a szemébe. Egyébként nekem is. Mikor befejezem, kitör a taps, én meghajolok. Ahogy fölegyenesedem, az első sorban megpillantok egy gyönyörű fiatal nőt, aki integet nekem. Anya.


- Egyre jobban hasonlítasz rá – mondta az előbb Apa, szinte fájdalmasan. Megnézem magam a tükörben, talán egy kicsit őt is látom. Mit hagyott rám? A haja vöröses tónusát? A szeme zöldjét? A szája formáját? Vagy azt a meghatározhatatlan fényt, a titkos cinkosságok visszfényét, amit úgy neveznek, családi vonás? Apa, nem lett volna szabad kidobni a fényképet.
- Patricia, jössz? Anyu azt mondta, hogy asztalhoz. Hagymaleves van pirítóssal. Miért sírsz?
- Nem sírok, te gyagya! A hagyma, elfelejtetted, hogy a hagyma csípi a szemet?
Különösen a pünkösdi királylány szemét, aki Harlekin-ruhát visel egy elveszett fényképen.

Negyedik fejezet

4. fejezet

A házban égett a villany. Ahogy befordul az ember a sarkon, látja, van -e otthon valaki. Télen - télnek nevezem az összes hónapot, amikor korán sötétedik- a viharlámpa stílusú bura világít a kocsifelhajtón. A többi hónapban a spaletták, vagy még inkább egy-egy ablak van nyitva. Igen, valaki van otthon! És hiába tiltod meg magadnak, hogy ellenőrizd, ahogy befordulsz, az az első, hogy ezt figyeled. Kis szorítás a lelkedben, az ilyeneket a legnehezebb kiirtani.
Mikor az általánosból, később a gimnáziumból hazaértem, sosem volt otthon senki, kis szürke kulcsom jeges keresztként lóg a nyakamban, mélyen a trikóm alá rejtve, nehogy elárulja a magányomat. Túlságosan szégyelltem a kihalt lakást, ahol mikor hazaértem, még mindig a reggeli illata érződött, mivel nem volt anya, hogy kiszellőztessen, úgyhogy sosem hívtam meg egyetlen barátnőmet sem. Nem volt senki, aki azt mondta volna, ne tömd tele magad csokival, vagy, gyerünk, tessék megcsinálni a leckét. Senki, aki megszabta volna a tévé előtt töltött időt, egy film, x óra, aztán futás az ágyba. Örültem volna a tilalmaknak is, alkudoztunk volna, mint Nyafi-Lucie-val. - Csak még egy kicsit, Apu... - Na jó, még öt perc, nem több. - Ne, csak tíz percet, kérlek, Apucika... Az én apucikámnak akkoriban én szabhattam volna meg a bambulás idejét. Elaludt a tévé előtt. Mielőtt lefeküdni indultam, én terítettem a lábára a nagy plédet, neki, a gyereknek.
Abban a lakásban senki sem zavart, de nem volt semmi fény sem.
Leparkoltam a robogót, úgy, hogy Apa is elférjen, becsuktam a kaput, átugrottam a szerencsétlenséget hozó lépcsőfokot, az előszobában felakasztottam a kabátomat.
A konyhában Marie-Laure vasalt, fél szemmel Boszi-kisasszonyt figyelve, aki éppen számtanpéldákat oldogatott meg, kinyújtogatott nyelvvel, mintha hangyászsünként lesné, hátha arra repül a példák megoldása. Lábujjhegyen odaosontam, felemeltem a copfját, és beleharaptam a nyakába, ott, ahol a legfinomabb. Felkiáltott. - Nem hagynád tanulni? - mondta az anyja. Begöndörítette a haját, a csinos kötényében az életem-álma-házra hasonlított, ápolt, csinos. Mint minden este, most is odatartottam az arcom.
- Hogy vagy, kicsim? Minden rendben volt?
- Persze.
- Luc telefonált - adja át Posta-kisasszony. - Azt üzeni, hívd vissza, mihelyt hazaérsz. Egy frank az üzenetközvetítés.
- Egy fillér se, mivel nincs üzenet, nem értem haza. Ezt fogod mondani, ha megint keres.
- A hazugságodért dupla tarifát számítok - jelentette ki Lucie.
A számtanpéldája megoldásával fizettem, aztán felmentem a padlásomra, lélegzetvétel nélkül, kettesével véve a lépcsőfokokat, a legfölső hármat átugorva értem el az ajtót. Lucnek vége! Akkor jöttem rá, mikor legutóbb szeretkeztünk, mikor meztelenül, egymáson, egymásban egyszercsak azt kérdeztem magamtól, mi a fenét csinálsz te itt? Semmi extra, annyi, hogy elmondhatod, hogy van valakid, akivel elmehetsz otthonról, valaki, aki a simogatásaival, vagy néha másképpen, örömet szerez.
Lucnek vége. De ő még nem tudja. Meg kell majd mondanom neki, bele kell verjem a fejébe, és egy kicsit a büszkeségébe is. Nekem is gyász lesz, gyász egy fiúért, akiről végre azt hittem, hogy igazán szeretem.
Levettem a csizmámat, és a takaró alá menekültem nagy bánatommal, Albert Camusvel. Nem bírtam átmelegedni. Apámat vártam.
Az autó fényszórói megvilágították a sötétséget, csapódott a kocsiajtó, most éppen a kaput zárja, felteszi a lakatot, feljön a lépcsőn, Lucie diadalmas "Apu"-ja hallatszik, puszit ad a hölgyeknek, majd megkérdezi, milyen finomság lesz vacsorára.
Kopogtak. Tegnap még morgott volna, ha az ágyon talál. Most semmit sem szólt, és ez rosszul esett. Odahúzott egy széket az ágy mellé. Egyformán riadtak voltunk mind a ketten.
Amikor kicsi voltam, és öntudatlanul a legindiszkrétebb kérdéseket tettem fel anyáról, a nőkről és a férfiakról, vagy a kislányokról, akik nővé érnek és ettől annyira megijednek, hogy úgy döntenek, feleségül mennek az apjukhoz, mindig azt felelte, majd megbeszéljük, ha nagy leszel. Most már nagy voltam, de nem mertünk többé beszélni. Hagytuk elillanni a megfelelő pillanatot.
Megköszörülte a torkát:
- Jó napod volt?
Mentőövet dobtam neki:
- Se ilyen, se olyan, egész nap rá gondoltam.
Gyengéden fölém hajolt, hogy elszavalja az előre elkészített szavakat.
- Ava Párizsban van, tegnap veled egy időben tudtam meg én is. Ennél többet nem is tudok. És nem is akarok tudni. Ez már nem a mi dolgunk.
- Nem a te dolgod... Csak a magad nevében beszélj.
A kezemet kereste a takaró alatt. A kézfején puha, hosszú szőrszálak voltak, amikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy válaszokat kapjak, imádtam félrehajtott fejjel fújdogálni őket, míg csak össze nem kócolódtak. - Pampafű - mondtam mindig. Nem tudom, honnan vettem, de jó volt, idegen volt. - Felállítom a pampafüvet. - ... hogy örökre eltemessem az elveszett mozdulatok temetőjében.
- Gondold azt, hogy nem hallottad tegnap Jacques bácsit... az élet ugyanúgy menne tovább, mint eddig. Nem is olyan rossz ez az élet, nem?
- De. Viszont hallottam tegnap, hogy Ava Párizsban van, és ez mindent megváltoztat.
Ava Párizsban volt, és az addigi életem egyszerre szürkének, jelentéktelennek tűnt, mintha csak aludtam volna. Most ébredtem fel. Olyan érzés ez, mint mikor egy szerelem kezdődik. Azt mondogatjuk magunkban, eddig nem is éltem igazán, és elfogadhatatlan a gondolat, hogy ezt a lázat, még ha égető is, elveszíthetjük.
- Nem érzed itt jól magad? - erősködött Apa. - Nem jössz ki jól Marie-Laure-ral? És a szobád... - büszkén körbemutatott a padlástérben - igazán fenséges, nem? Kevés olyan lányt ismerek, akinek ekkora birodalma van.
Azt válaszoltam, csak az a furcsa, hogy tudom, az Anyám itt van egész közel, és még csak el sem tudom képzelni, hogy milyen.
Úgy szakadt fel a fájdalom, mintha csak most, beszéd közben született volna. Ahogy kimondtam: az Anyám. Az Anyám itt volt. Anya itt volt, Párizs utcáin sétált, beszélt, nevetett, evett és aludt, és én nem tudtam elképzelni, hogyan. Mindig csak a hiányát, az árnyékát éreztem. Egyáltalán nem emlékeztem veszekedésekre, kiabálásra, sértődésre, semmi megfoghatóra, amit a fájdalom szájába tömhettem volna. Hogyan töröljek ki csenddel egy kérdőjelet, egy anyát, aki egy szép nap elrepül Kaliforniába, hiába van férje és gyereke, egyszerűen csak mert nem érzi itt jól magát?
- Apa, miért dobtad ki a fényképet?
Lehajtotta a fejét. Nagyon jól tudta, melyik fényképre gondolok. Az egész család rajta volt, ő, anya meg én. Farsang volt aznap, és én voltam a legszebb a Harlekin-jelmezemben. Csak a palástra emlékszem, a földet súrolta.
- Mi értelme lett volna megtartani, ha már úgyis vége? Hogy fájdalmat okozzon?
Épp most, ezzel vallotta be, hogy kidobta. Eddig mindig azt mondta, hogy elveszett a költözéskor. Újabb régi fájdalom fakadt fel, gyanú formájában.
- Mikor Ava elutazott, miért költöztünk el olyan hamar? Nem akartad, hogy megtaláljon?
Habozott.
- Ava úgy döntött, hogy eladja a lakást. Muszáj volt elmennünk.
- Az övé volt a lakás?
Apa bólintott. Ezt is csak most tudtam meg. A szép párizsi lakás, kandallópárkánnyal a fényképeknek és a virágoknak, a nagy ággyal, ahol rőzserakást lehet játszani, a ruhás szobával, az a lakás Aváé volt?
- Tudta, hogy hova költözünk? Megadtad neki az új címünket?
- Nem kérdezte. Egyébként is Kaliforniában volt, te is tudod.
- És ha visszajött, ha keresett minket?
Másik városba költöztünk, új óvodába mentem, mintha menekültünk volna, és én egyfolytában reszkettem, hogy nem fog megtalálni minket, mikor véget ér az utazása. - Mondd, Constance, ugye megígéred, hogy elmész, ha Anya visszajön?! - Constance összeszorította a száját, egy szót sem felelt.
- Ha valakit igazán meg akarnak találni, nem olyan nehéz, nekem elhiheted - jegyezte meg Apa.
Már legalább százezredszer tettem fel a kérdést, most azonban a húszéves lány akarta tudni, nagy volt, joga volt a teljes igazságra.
- Miért ment el?
És legalább százezredszer Apa azt felelte:
- Nem érezte jól magát Franciaországban. Nem tetszett neki a mi életünk.
- És mi tetszett neki?
- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő maga tisztában lett volna vele. Úgy mondta, lélegezni akar.
Megcsördült a telefon. Marie-Laure felkiabált a lépcső aljáról. - Patricia, Luc keres. - Visszakiabáltam, hogy nem vagyok itt, s ez bizonyos értelemben igaz is volt.
- Beszélhettél volna vele - rótt meg Apa.
- Nem egészen tudom már, hogyan is állok vele.
- Hogyhogy?
Apa megkönnyebbült, hogy témát válthat. Pedig amikor egy lány a szerelemről beszél, óhatatlanul az anyjáról is beszél, akár ismerte, akár nem.
- Szakítani akarok.
Apa felsóhajtott.
- Nem gondolod, hogy boldogabb lennél, ha végre megállapodnál?
Túl sok kaland, túl sok fiú, könnyen olvasok az apám gondolataiban. De én csak egyet akarok, megtalálni az igazit, szabadon lélegezni az igazival.
Bejött Lucie. Először rám nézett, aztán kicsit féltékenyen az apjára, majd odaszaladt és felmászott a nyakába, körbefonta, mint egy kúszónövény, elborította nyálas, csöpögős puszijaival, amilyeneket csak nyolcéves korában nem szégyell adni az ember.
- Luc nagyon dühös. Pontosan tudja, hogy itthon vagy. Mama meg azt kérdezi, mi a szöszt pusmogtok itt Apuval. Nem akar bekapcsolni a szagelszívó, hiába ütögeti a fakanállal.
Apa elmosolyodott.
- Mindjárt megnézzük.
Felállt, de a kúszónövény nem engedte szorításából. Apa nevetett, ebben a pillanatban fiatal volt. Lucie győzelme magasából nézett le rám.
- Hasonlítok rá? - kérdeztem.
- Kire? - kérdezett vissza Kiköpött-az-Apja-kisasszony.
- Ava Gardnerre, te lökött!
Már az ajtóban voltak. Apa fuldoklóként fordult vissza. - Semmi csalás - utasítottam. Sérthetetlen kód ez közöttünk, az erre adott válasz csakis az igazság, a színtiszta igazság lehet.
- Igen - felelte fájdalmasan. - Egyre jobban.

Harmadik fejezet

3. fejezet

Duplára zártam az ajtót, átugrottam a szerencsétlenséget hozó lépcsőfokot, azt, amelyiken tavaly télen a megfagyott macskát találtuk, az almafáig hátráltam, és szembenéztem a házunkkal.
Egy ház, az kicsit olyan, mint a tenger fölött lebegő zászló. Egy ház tükörképe a lakóinak. Végignézem a földszint bezárt spalettáin, a szülői hálószoba horgolt függönyén, Lucie vidám, jópofa függönykéin, a saját csupasz ablakaimon, a vakolaton, a puszta cserepeken. Tiszta volt minden, szögletes, semmi különleges. Ez voltunk mi. Engem is beleértve.
- Csak ha te is beleegyezel, Patriche - mondta Apa négy évvel ezelőtt, mielőtt rászántuk magunkat, hogy tizenöt évi törlesztést vegyünk a nyakunkba. A ház áldozatokat követelt mindnyájunktól. Többé szó sem lehetett síelésről, új autóról, étteremről szombat este, drága cuccokról, óh! Viszont lehet egy saját, igazi házunk, ami csak a miénk, pázsittal, pincével, garázzsal! Végre tágasan leszünk, és nekem nem kell megosztanom a szobámat Kullancs-kisasszonnyal!
Vasárnap mentünk el megnézni, gyászruhás nagyanyó vezetett körbe és ragaszkodott hozzá, hogy mindent megmutasson. Azt hiszem, jólesett neki, de mikor kinyitotta a gardróbszekrényeket, és megéreztem a múlt illatát, zavarba jöttem: olyan volt, mintha kilesném az életét.
Szalon, ebédlő, konyha a földszinten. - Majd nagy amerikai konyhát csinálunk belőle - súgta Marie-Laure Apa fülébe. Franciaágyas hálószoba, fürdőszoba és Lucie szobája az első emeleten. Becses személyemé lehet az egész második emelet, leszámítva a lomtárat, ha leszek olyan szíves és átengedem a köznek. Padlástér, mint az amerikai filmekben, kilátszó gerendákkal, zuhanyozóval és WC-vel.
A látogatás után kupaktanácsot tartottunk a gyepen.
- Mit gondolnak, hölgyeim? - kérdezte Apa elragadtatva, hogy fedelet ajánlhat a fejünk fölé.
Marie-Laure úgy tapsikolt mint egy iskoláslány. Vége a lerobbant lifteknek, a kibelezett postaládáknak, a szomszéd zajainak és bűzeinek! Egy ház, egy saját ház, mindig is erről álmodott. - És Radírgolyó? - Radírgolyó-Lucie azt nyöszörögte, hogy szívesen elköltözne, feltéve ha továbbra is a szobámban alhat.
- És Patriche?
Május volt, a kertben volt egy fűzfa, olyan volt, mint egy öreg marabu, és virágzott a galagonya. Ők mondtak igent helyettem.
Kihoztam a robogómat a garázsból, lelakatoltam a kaput, feltettem a bukósisakot, és elindultam az úton, amit a miénkhez hasonló, csinos postaládás, kézzel horgolt függönyű házak szegélyeztek. Jellegtelen, semmi különös házak.
Amikor kicsi voltam, és beszálltam a 2. számú, Anya nélküli lakás felé a liftbe, gyakran arról álmodtam, hogy van még egy gomb, amit csak én látok. Vajon hova vinne, ha megnyomnám? Egy csodálatos padlásra, ahol semmi rossz nem érhetne? Vagy egyszerűen a Paradicsomba?
Úgy tűnik, sosem hagytam abba az álmodozást a plusz gombról. Ma már tudom, hova szeretném, hogy elvigyen: egy élet felé, ahol TÖRTÉNIK VALAMI.
Mint minden reggel, a Párizs felé vezető út most is zsúfolt volt. Nem hajtottam harmincnál gyorsabban, ebben állapodtam meg Biztosítási-Szakember-Úrral. Imádja a megállapodásokat Jean-Baptiste Forgeot, az apám! Ezeket a becsületszón alapuló megállapodásokat. Mint másfél éve minden áldott nap, ma is pontosan negyvenhárom perc alatt értem be a Duguesclinbe, a Jövő-Ígéretébe, ahol a tanulók 70 százaléka megszerzi az ügyviteli-számviteli diplomát.
Pénzügyi jog. Weber áll a táblánál. A tanteremben por-, kréta-, számolásszag. Harmincöt hallgató, kétharmaduk hímnemű.
- Minden oké? - súgja oda Stephane.
Ő az egyetlen, akivel itt összebarátkoztam. A többiek elnevezték Laurelnek, mert olyan sovány, mint egy gyufaszál. Mintha belülről, láng nélkül égne, félelmetes. Nem véletlen, hogy első nap rögtön őt választottam padtársamnak, azonnal megérzem a lét nyomorékjait. Ők voltak azok a ritka emberek, akik nem nevettek ki egy kislányt, ha a mamájáról beszélt, egy mamáról, aki túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mi nyomorította meg, mi sebezte meg Stephet?
Ezenkívül mániákusan rajzol. Mindenhová firkál valamit, ahol helyet talál. Néhány vonás, és máris ott az élet megnevettető grimaszokkal. Imádom.
Kicsöngetnek, vége az órának. Tíz perc szünet a számvitel előtt. Az osztály kitódul a folyosóra, én a helyemen maradok. Stephane szintén.
- Megtennél nekem valamit?
- Hűséges szolgálója...
Nincs kedvem viccelni.
- Robertson... egy amerikai márka, valami divatdolog, üzletet fog nyitni Párizsban. Mindent tudni akarok, mikor, hol, hogyan? Meg tudod nekem keresni az apád számítógéprendszerében?
Az apja nagy nemzetközi bankember, néha tévében is látni.
- Megtesszük a lehetetlen. Sürgős?
- Még annál is sürgősebb.
Stephane a szemével kérdez. Ma azonban nem kap mást, mint egy futó puszit az orra hegyére. Orrára szorítja a tenyerét, mintha meg akarná akadályozni, hogy a puszipillangó elrepüljön. Az ablak felé fordulok. Fölösleges. A termünk a földszinten van, az ablaküveget pedig színesre festették, hogy ne bámészkodjunk óra alatt. Néha egy-egy nehéz kamion megremegteti a falakat. A madarak is, mikor újra elkezdenek énekelni. De ez a remegés más, sokkal erősebb!
Beleharapok az utolsó, savanyú almába.
- És a kórus? - kérdezi Steph.
- Szuper! Mikor jössz el?
Úgy tesz, mintha fel akarna állni.
- Most rögtön. Megyünk?
Ez azt jelenti, sosem... Énekelek egy kórusban. Hétfő esténként próbálunk, tavasszal pedig koncert! Tavaly még Belgiumban is felléptünk, képzeljék... Szeretném elvinni egyszer Stephet is. Talán kicsit kiszakadna a lángjából, ahelyett, hogy vele együtt égjen el. Akár Bachot, Mozartot, Schubertet vagy Tartempiont énekel az ember, először is önmagát énekli, sőt néha üvölti ki. Végül is kicsit olyan ez, mint a plusz gomb a liftben.
- Amikor kicsi voltam...
Elmesélem neki a csodálatos gombot. A többiek kétrét görnyednének a röhögéstől. Ő komolyan hallgat, kicsit félrefordított fejjel, mint mindig, hogy ne kelljen a szemébe néznem, vagy inkább mintha valami szégyenletes betegséget rejtegetne a szemében, például a magányt.
- És te, te hova szeretnéd vitetni magad a csodagombbal?
Talpra ugrik, a táblához megy, rajzol egy liftet, kerek gombokkal, a gombok mellé számokat ír, hétig. Hetedik mennyország? Ne álmodozzunk! A villogó gombot legalulra, a pince alá rajzolja. Ez Steph! És nevet, persze...
Odaugrom és mindent letörlök. A többiek kezdenek visszaszállingózni, figyelik a gyerekségeinket.
- Ez az új játék?
- Bizonyos szempontból olyan, mint az akasztófa - ironizál Steph.
- És ki nyert?
Én válaszolok.
- Bizonyos szempontból senki!
Analitikus számvitel, terezett adatok, valódi adatok, "Készítsenek oszlopokat", "Forgeot kisasszony, itt van vagy álmodik?"
Megint kezembe veszem a tollat: nem tudom, uram, már nem tudom... Hogy igazam van-e, hogy itt vagyok magukkal, hogy a számvitelt, az ügyvitelt választottam, annak ellenére, hogy van érzékem ezekhez a dolgokhoz, és biztosíthatják a jövőmet, vagy jobban tettem volna, ha a "humán tudományok" nevet viselő bizonytalan jövőt választom, én, aki olyan könnyen találok ki történeteket, ahogy más levegőt vesz. Nem tudom, nem tudom már, hogy az a lány vagyok-e, aki szereti hallgatni az esőt, ahogy a padlása tetejét veri, s közben a tengerpartra képzeli magát, visszasüppedve a gyermekkorba, vagy az, aki undorítónak találja a házikónkat. Az a lány, akinek tegnap óta az Ava név hallatára tűzijáték támadt a gondolataiban, vagy az, aki azt kívánja, bárcsak sohasem hallotta volna, mert komolyan szédül tőle.
Melyik a jó, az igaz, a "Patriche"? Melyik oszlopba soroljam magam? Mondd, Anya, te, aki eldobtál magadtól, aki összezavartad a kislány számításait, az egy meg egyet, ami a harmadikat adja, sikerülni fog egyszer, hogy csak egy legyek? Egyetlenegy, akit úgy hívnak: ÉN?

Második fejezet

2. fejezet

- Patriche, felkelni!
Lucie bemászik az ágyamba, befúrja magát a takaró alá, körbefon a csápjaival, nyálas puszikkal borítja az arcom, az orrom, a szemem, kiszívja belőlem a maradék álmot.
- Mama azt üzeni, hogy felkelni!
Kidugom a fejem a barlangból. Az életnek hétköznap, túl-kora-reggel és iskolaszaga van. A szavak máris a szívembe marnak: Ava Párizsban van.
- Menj innen, please.
Vérszopó-kisasszony lassan, fejjel lefelé lecsúszik a szőnyegpadlóra. Nevet! A féltestvérem folyton nevet! Fél-testvér, fél-adag. Amikor annyi idős voltam, mint te most, kicsim, nem volt Anya, aki keltsen. Én ébresztettem Apát. Hogy biztos lehessek benne, hogy ő nem ment el az éjszaka, nem ment el Amerikába.
Kinyitom az ablakot és kitárom a spalettákat. Egyszerre ütődjenek a falhoz, különben... A szürke köd, a fantomszerű fák, a síró kert, január. Lucie követ a fürdőszobába is, szeret meztelenül látni.
- Nekem is lesz mellem?
- Ha jó leszel.
- És ott lent, a kis tincsek?
- Na, ahhoz az kell, hogy mindent megcsinálj, amit mondok neked. És vita nélkül.
A konyhában Apa a kávéját kortyolgatja, hallgatja a híreket. Nem nyitották ki a spalettákat, napközben senki sem lesz itthon. Csak szombat-vasárnap reggelizünk napvilágnál.
Marie-Laure szendvicset készít Apának. Az étkezési jegyeket megtartja az otthoni ebédekhez, megállapodott a hentessel, de erről nem szabad beszélni, ez tilos.
Az arca az ajkam alá csúszik. Apa érdes arca.
- Jól aludtál, kicsim?
- Csak nem eleget.
Nevet és teletölti a bögrémet - ez mindig is az ő feladata volt. Régen hideg tejet kukoricapehelyre, később meleg tejet a kakaóporra. Mióta reggelenként hányingerem van, forró vizet a teafűre.
Ava Párizsban van. Ránézek. Olyan, mint mindig. A szalonban nyolcat pittyeg az óra. Lucie már felvette a dzsekijét és a hótaposóját. Munkába menet Marie-Laure elviszi az iskolába. Marie-Laure igazgatósági titkárnő egy ágyneműket gyártó cégnél, Apa pedig a biztosítási szakmában dolgozik, szakterülete a nyugdíj-előtakarékosság. - Egymásnak vannak teremtve - mondta Jacques bácsi az esküvői pohárköszöntőjében, és mindenki tapsolt.
Lucie megrángatja a karom:
- Értem jössz délután?
- Ma nem. Sok órám van.
Hogy megvigasztaljam, a fülébe súgom:
- Kitartás! Gondolj a mellekre meg a kis tincsekre.
Pukkadozik a nevetéstől.
- Megyünk, szívem? - mondja az anyja. - Patricia, ne felejtsd el bezárni az ajtót, és feltenni a lakatot a kapura.
- Be fogom csukni a kaput, és felteszem a lakatot az ajtóra, megígérem.
Lucie nevet. Marie-Laure vállat von, Apa szemrehányóan rám néz. Nem tudtam megállni. Mint ahogy Marie-Laure sem bírja megállni, hogy ne mondja el minden reggel ugyanezt a mondatot. Képzeljék csak el! Ha egy tolvaj besurranna, hogy ellopja a kincseinket, a Picasso-másolatot - kék korszak - , a törpe svájci ingaórát, ami akkorákat üt, hogy szívbajt hoz a vendégekre, az alpakka evőeszközeinket, a csipkés terítőket!
Férj és feleség megcsókolja egymást. - A tálalón vannak a szendvicseid, Drágám. Húspástétomos. Az uborkát az alufóliába tettem. - "Drágám" elmotyog egy hálás köszönömöt, majd anya és lánya lelépnek. A szendvicsek mellett ott a doboz sör. Rekeszenként véve olcsóbb a szupermarketben. Az én ebédem egy alma. Egyedül Lucie ehet az iskolai ebédlőben. Kötelező az iskolájában.
A mosogató mellett már ott állnak a vacsorához előkészített tányérok, rajtuk az evőeszközök, mellettük a poharak. Az ablak felé fordulok, a spaletták zárva. Megfulladok.
- Szóval, Ava Párizsban van?
Ahogy Apa rám néz! Mintha összetörtem volna a tányérokat, mintha kirúgtam volna a spalettákat. Ilyesmi történt. Könnyebben lélegzem.
- Honnan tudod?
- Hallottam Jacques bácsit tegnap, mikor megjöttem a kórusból.
- Szóval ezért nem vacsoráztál...
- Nem voltam igazán éhes, tudod.
Kotorászik a zsebében, a semmiben, a hajdani doboz cigarettát keresi. Tovább kérdezek.
- Mi az a Robertson?
- Egy amerikai ruhamárka. Ava mindig is a divatszakmában dolgozott.
- És csak most jött először vissza Franciaországba, mióta...
- Honnan tudjam!
Az apám fél. Attól, hogy találkozni próbálok vele? Mégiscsak az anyám, Anya az! És tegnap óta nem tudom, mi van velem, nem is tudom, hol vagyok. Olyan, mintha ez a tizenhat év összesűrűsödne, elolvadna, mint a vaj. Ava visszajött. Őt vártam, hogy igazán felnőhessek.
- Apa, szeretném látni.
Apa feláll.
- Majd este megbeszéljük, jó? Most mennem kell. - Az órájára néz. - Egyébként neked is.
Felkapja a két bögrét, kiöblíti, szivaccsal letörli a viaszosvásznat. Apa, könyörgöm, ne tedd fel az esti terítéket, csak ma ne! Nem teszi fel az esti terítéket, kiválaszt nekem két almát a gyümölcsöskosárból, egy savanyú zöldet és egy édes pirosat, leteszi őket elém, aztán az aktatáskájába dugja a szendvicseket.
- El ne késs.
Indul a kabátjáért. Jean-Baptiste Forgeot számára az idő az idő! Nincs rossz osztályzat, az ember ott sorvad el az irodájában, még sok van hátra a nyugdíjig, és negyvenöt évesen késő újat kezdeni.
Felállok. Szegény Apa! Igazságtalan vagyok vele. Talán a kortól van. Mindenesetre kortól vagy attól függetlenül, nem túl romantikus itt Bourg-la-Reine-ben, egy családi házban lenni húsz évesnek, ahol egyfolytában azt számolgatják, hogyan fogjuk kifizetni a házrészleteket, s közben oda sem figyelnek az ember létezésére. Direkt mondom, hogy létezés, létezni számomra egyet jelent a kis érzelemhullámokkal, amik ki tudja honnan, hirtelen támadnak, és magasba emelnek pusztán a gondolattól, hogy itt vagyok, a földön, ahol annyi a látni-, csinálni-, szeretnivaló, ha...
Ha micsoda?
Apa odahajol hozzám.
- Minusz 3 fok. Melegen öltözz fel, Kicsim.
Felállok és átölelem a férfit, akinek az életemet köszönhetem, és aki egyre kevésbé hasonlít gyermekkorom hősére, a cowboyra, akit csodáltam és akinek mégis szenvedést okoztam, hogy biztos legyek benne, tényleg szeret. Nagyon szorosan ölelem, hogy bocsánatot kapjak, amiért olyannak látom, amilyen, egyszerűen apának.
- Apropó, Marie-Laure nem tudja, hogy Ava itt van. Fölösleges lenne beszélni róla, rendben?
- Rendben.
Az ajtóból visszafordul. Gyakran ez az a pillanat, közvetlenül indulás előtt, mikor az üzenetek eljutnak szívtől szívhez.
- Ne felejts el bezárni.
Azok az érzelemhullámok... Négy kis szó, és semmivé foszlanak.

Első fejezet

Janine Boissard
Nagy kislány

1 fejezet

Ahányszor csak kimondtam, anya, mindig hazudtam. A gyerekeknek az iskolában, amikor megkérdezték, hol van az anyukám, miért nem jön soha értem az iskolába, miért nem rendez ő is születésnapi zsúrokat, mint az ő mamájuk, szendvicsekkel, süteményekkel és ajándékokkal, sőt néha a szórakoztatásunkra felfogadott bohóccal, olyan igazival, amilyen a cirkuszban van.
Azt feleltem nekik: - Az én anyukám utazgat, olyan, mint azok a hölgyek a tévében, repked a haja, ahogy a fejét megmozdítja, olyan a mosolya, mint egy parfüm, a hangja megmelengeti a szívet. - Egyszer még Mme Salmon, a tanítónéni is megkérdezte: - Patrícia, mondd meg végre az igazat, szoktad látni az anyukádat vagy nem? - Bizonygattam neki, hogy mindig látom, s bizonyos értelemben akkoriban ez igaz is volt.
Ahányszor kinyílt egy ajtó, például a konyhában, ahol Apával vacsoráztunk, Ő volt az! Vagy csöngött a telefon, Apa felvette, Ő volt az! Mindig volt tőle levél a postaládában, vagy a postás becsöngetett egy csomaggal, amin külföldi bélyegek voltak, a bélyegeket pedig elcseréltem. És minden áldott nap az utolsó óra után Ő várt az iskola előtt. Nagyon nyugodtan mondtam, mintha nem is örülnék igazán, hogy itt van, uralkodtam magamon, hogy csak menjek, ne rohanjak feléje, miközben a többiek sárgultak az irigységtől, mert az én anyukám volt a legeslegszebb.
Eközben, mert persze csak a vágyaimban láttam Anyát, Constance, Apa nővére jött értem. Öreg volt, rosszul öltözködött, és én szégyelltem. - Na, ott az anyukája, ott van, ő az... - csúfoltak a többiek. - Nem, ez csak a szobalány. Mert nekem saját szobalányom van, mint a tévében a "Tökéletes kislányok"-ban, mikor az anyukák teáznak. - Úgy aztán sosem voltam hajlandó puszit adni Constance-nak, zsebembe rejtettem a kezem, és pár lépéssel előtte lépegettem, mint egy közönyös hercegnő, Apa pedig könyörgött, hogy próbáljak kicsit kedvesebb lenni hozzá, szegény asszony életének én vagyok az egyetlen értelme.
Apa azt mondta, hogy az anyukám elutazott, nagyon messzire, Amerikába, és amikor elköltöztünk, attól féltem, hogy nem fog megtalálni minket, amikor hazaérkezik. Nem szerettem az új lakást, nem volt olyan szép, mint a régi, és főleg nem volt benne gardrób, az az illatos, ruhákkal teli kis szoba, ahol annyiszor bújtam el Anya ruhái között, vagy azt játszottam, hogy összeházasítom őket Apa ruháival, és ahonnan szédelegve jöttem elő, mint a kórházból, amikor kivették a mandulámat. Miért nem hoztuk el Anya ruháit, amikor elköltöztünk? Mit fog szólni, ha nem találja őket?
- Ezek a hétköznapi ruhái, már nem szerette őket - felelte Apa. Arra gondoltam, biztos mi is hétköznapiak voltunk, azért hagyott el minket.
Később, harmadikos, negyedikes koromban már nem bírtam azt mondani, Anya, inkáb azt mondtam, "az Anyám". Az osztályban volt két másik gyerek is, aki ugyanúgy, mint én, az apjával élt. Először is Marie, akinek az anyja nemrég halt meg, szívrohamot kapott teniszezés közben. Irigyeltem Marie-t, mert fontos lett az osztály szemében. Mindenki különlegesen kedves volt vele, nem mertek hangosan nevetni a jelenlétében, és szerettem volna, ha én is mesélhetek az anyukámról, én is sírhatok egy fénykép felett, amit a füzetembe rejtettem, és velem is elnézőek a tanárok a gyász idején. A másik "egyszülőst" Thomasnak hívták. A válásakor a papájának ítélték. Minden második szombaton érte jött a mamája egy sportkocsival. - Gyere gyorsan, megyünk Deauville-be! - Én is szívesen mentem volna kéthetente egyszer az anyámmal Deauville-be.
Akkoriban egyfolytában Apát fagattam. Miért ment el, miért hagyott itt minket? Miért nem jön haza az utazásáról? Hiába felelt Apa már legalább százszor, mégis úgy éreztem, nem tudom a választ. Nem akart beleférni a fejembe.
Négyéves voltam, amikor történt.
- A munkája miatt Amerikába kellett utaznia. Ott is maradt - ismételgette Apa türelmesen.
- Mert nem akart többet velünk lenni?
- Másfajta életre vágyott.
- Milyen az a másfajta élet?
Apa habozott.
- Tele van változásokkal, és nincsenek benne kötöttségek.
Ez a másfajtaság egész jónak tűnt nekem.
- Elmehettünk volna mind a hárman abba az Amerikába.
- Anya szívesebben ment egyedül.
- Nem szeretett minket?
- Szabad akart lenni.
Itt tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Vissza fog jönni? Még ha sokára is? Még ha nagyon sokára is?
- Nem tudom - felelte Apa, és majdnem mindig a karjába vett, és nevetve megpuszilta a szememet. - Hagyd abba, sós! - A szakálla szúrt, és a sírás nevetéssé változott.
Aztán már sem "Anyát", sem "az Anyámat" nem mondtam, Avának neveztem, ahogy Apa. Egyik nap Apa levitt a cukrászdába banánparfét enni, hogy elmagyarázza a válást. - Még akkor is, ha a pár másik tagja egy perccel az annyi év után visszatér? - kérdeztem. - Még ha vissza is térne - felelte.
Néhány évvel később ismét elmentünk a cukrászdába valami gyümölcsös fagylaltkelyhet enni, és Apa megkérdezte, mit szólnék, ha újra megnősülne, elvenné azt a kedves barátnőjét, aki néha eljön hozzánk, és akitől az első esernyőmet kaptam. Viccelődtem. - Szabad vagy, nem? - de attól kezdve óvakodtam a fagylaltozástól.


Marie-Laure-nak hívják. Harmincöt éves. Van egy nyolcéves féltestvérem, Lucie. Családi házban élünk Párizs egyik külvárosában, Bourg-la-Reine-ben. Azt hiszem, hogy a gyerekkoromban leggyakrabban kimondott szó a visszajön volt.
Őrzök egy emléket. Nem látom tisztán az arcokat, de az emléknek olyan illata van, mint a ruhás szobának, és nevetést hallok, mikor eszembe jut. A nagy ágyon vagyunk, Apa Anyán fekszik, én meg Apán. Én találtam ki ezt a játékot, és rőzserakásnak neveztem el. Anya azt kiabálja, hogy megfojtjuk. De azért nevet. Igen, biztos vagyok benne, hogy azért nevet. Én annyira nyomom, hogy Apán keresztül bele tudnék bújni. Imádok rőzserakást játszani, azt szeretném, ha mind a hármunkat összekötöznének egy dróttal. Meg is gyújthatnának, mit számít az, ha együtt vagyunk.
Ennyi! Nemrég lettem húszéves. Patriciának hívnak, néhányan Patriche-nak. Tél van, január. Este Jacques nagybátyám és a felesége, Claire jöttek látogatóba. Nekem kóruspróbám volt, nem tudtam velük vacsorázni. Mikor hazaértem, az asszonyok már mosogattak, a férfiak pedig a szalonban beszélgettek. Épp a dzsekimet vettem le az előszobában, mikor meghallottam a nevet.
- Tudod, hogy Ava Párizsban van? - mondta Jacqes bácsi.
- Nem - kiáltott fel Apa.
- A Robertson miatt jött. Üzletet fognak nyitni. Véletlenül tudtam meg az újságból.
Apa épp válaszolni készült, de az asszonyok visszajöttek a szalonba.
- Kölcsön szeretném kérni az angol ecsetedet, nem tudom, hova tűnt az enyém - váltott gyorsan témát Jacques.
Felmentem a szobámba. - Ava Párizsban van. - Lenyuhom a szemem. Négyéves vagyok, nyílik az ajtó, és Anya az! Csöng a telefon, Anya az! Anya vár az iskola előtt. Visszajött. Nem siette el. Tizenhat év!

Bevezető

Az egyik kedvenc könyvem, a Nagy kislány lesz olvasható itt. Terveim szerint naponta hozok egy-egy fejezetet. Remélem, néhány embernek örömöt tudok szerezni vele.