Negyedik fejezet

4. fejezet

A házban égett a villany. Ahogy befordul az ember a sarkon, látja, van -e otthon valaki. Télen - télnek nevezem az összes hónapot, amikor korán sötétedik- a viharlámpa stílusú bura világít a kocsifelhajtón. A többi hónapban a spaletták, vagy még inkább egy-egy ablak van nyitva. Igen, valaki van otthon! És hiába tiltod meg magadnak, hogy ellenőrizd, ahogy befordulsz, az az első, hogy ezt figyeled. Kis szorítás a lelkedben, az ilyeneket a legnehezebb kiirtani.
Mikor az általánosból, később a gimnáziumból hazaértem, sosem volt otthon senki, kis szürke kulcsom jeges keresztként lóg a nyakamban, mélyen a trikóm alá rejtve, nehogy elárulja a magányomat. Túlságosan szégyelltem a kihalt lakást, ahol mikor hazaértem, még mindig a reggeli illata érződött, mivel nem volt anya, hogy kiszellőztessen, úgyhogy sosem hívtam meg egyetlen barátnőmet sem. Nem volt senki, aki azt mondta volna, ne tömd tele magad csokival, vagy, gyerünk, tessék megcsinálni a leckét. Senki, aki megszabta volna a tévé előtt töltött időt, egy film, x óra, aztán futás az ágyba. Örültem volna a tilalmaknak is, alkudoztunk volna, mint Nyafi-Lucie-val. - Csak még egy kicsit, Apu... - Na jó, még öt perc, nem több. - Ne, csak tíz percet, kérlek, Apucika... Az én apucikámnak akkoriban én szabhattam volna meg a bambulás idejét. Elaludt a tévé előtt. Mielőtt lefeküdni indultam, én terítettem a lábára a nagy plédet, neki, a gyereknek.
Abban a lakásban senki sem zavart, de nem volt semmi fény sem.
Leparkoltam a robogót, úgy, hogy Apa is elférjen, becsuktam a kaput, átugrottam a szerencsétlenséget hozó lépcsőfokot, az előszobában felakasztottam a kabátomat.
A konyhában Marie-Laure vasalt, fél szemmel Boszi-kisasszonyt figyelve, aki éppen számtanpéldákat oldogatott meg, kinyújtogatott nyelvvel, mintha hangyászsünként lesné, hátha arra repül a példák megoldása. Lábujjhegyen odaosontam, felemeltem a copfját, és beleharaptam a nyakába, ott, ahol a legfinomabb. Felkiáltott. - Nem hagynád tanulni? - mondta az anyja. Begöndörítette a haját, a csinos kötényében az életem-álma-házra hasonlított, ápolt, csinos. Mint minden este, most is odatartottam az arcom.
- Hogy vagy, kicsim? Minden rendben volt?
- Persze.
- Luc telefonált - adja át Posta-kisasszony. - Azt üzeni, hívd vissza, mihelyt hazaérsz. Egy frank az üzenetközvetítés.
- Egy fillér se, mivel nincs üzenet, nem értem haza. Ezt fogod mondani, ha megint keres.
- A hazugságodért dupla tarifát számítok - jelentette ki Lucie.
A számtanpéldája megoldásával fizettem, aztán felmentem a padlásomra, lélegzetvétel nélkül, kettesével véve a lépcsőfokokat, a legfölső hármat átugorva értem el az ajtót. Lucnek vége! Akkor jöttem rá, mikor legutóbb szeretkeztünk, mikor meztelenül, egymáson, egymásban egyszercsak azt kérdeztem magamtól, mi a fenét csinálsz te itt? Semmi extra, annyi, hogy elmondhatod, hogy van valakid, akivel elmehetsz otthonról, valaki, aki a simogatásaival, vagy néha másképpen, örömet szerez.
Lucnek vége. De ő még nem tudja. Meg kell majd mondanom neki, bele kell verjem a fejébe, és egy kicsit a büszkeségébe is. Nekem is gyász lesz, gyász egy fiúért, akiről végre azt hittem, hogy igazán szeretem.
Levettem a csizmámat, és a takaró alá menekültem nagy bánatommal, Albert Camusvel. Nem bírtam átmelegedni. Apámat vártam.
Az autó fényszórói megvilágították a sötétséget, csapódott a kocsiajtó, most éppen a kaput zárja, felteszi a lakatot, feljön a lépcsőn, Lucie diadalmas "Apu"-ja hallatszik, puszit ad a hölgyeknek, majd megkérdezi, milyen finomság lesz vacsorára.
Kopogtak. Tegnap még morgott volna, ha az ágyon talál. Most semmit sem szólt, és ez rosszul esett. Odahúzott egy széket az ágy mellé. Egyformán riadtak voltunk mind a ketten.
Amikor kicsi voltam, és öntudatlanul a legindiszkrétebb kérdéseket tettem fel anyáról, a nőkről és a férfiakról, vagy a kislányokról, akik nővé érnek és ettől annyira megijednek, hogy úgy döntenek, feleségül mennek az apjukhoz, mindig azt felelte, majd megbeszéljük, ha nagy leszel. Most már nagy voltam, de nem mertünk többé beszélni. Hagytuk elillanni a megfelelő pillanatot.
Megköszörülte a torkát:
- Jó napod volt?
Mentőövet dobtam neki:
- Se ilyen, se olyan, egész nap rá gondoltam.
Gyengéden fölém hajolt, hogy elszavalja az előre elkészített szavakat.
- Ava Párizsban van, tegnap veled egy időben tudtam meg én is. Ennél többet nem is tudok. És nem is akarok tudni. Ez már nem a mi dolgunk.
- Nem a te dolgod... Csak a magad nevében beszélj.
A kezemet kereste a takaró alatt. A kézfején puha, hosszú szőrszálak voltak, amikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy válaszokat kapjak, imádtam félrehajtott fejjel fújdogálni őket, míg csak össze nem kócolódtak. - Pampafű - mondtam mindig. Nem tudom, honnan vettem, de jó volt, idegen volt. - Felállítom a pampafüvet. - ... hogy örökre eltemessem az elveszett mozdulatok temetőjében.
- Gondold azt, hogy nem hallottad tegnap Jacques bácsit... az élet ugyanúgy menne tovább, mint eddig. Nem is olyan rossz ez az élet, nem?
- De. Viszont hallottam tegnap, hogy Ava Párizsban van, és ez mindent megváltoztat.
Ava Párizsban volt, és az addigi életem egyszerre szürkének, jelentéktelennek tűnt, mintha csak aludtam volna. Most ébredtem fel. Olyan érzés ez, mint mikor egy szerelem kezdődik. Azt mondogatjuk magunkban, eddig nem is éltem igazán, és elfogadhatatlan a gondolat, hogy ezt a lázat, még ha égető is, elveszíthetjük.
- Nem érzed itt jól magad? - erősködött Apa. - Nem jössz ki jól Marie-Laure-ral? És a szobád... - büszkén körbemutatott a padlástérben - igazán fenséges, nem? Kevés olyan lányt ismerek, akinek ekkora birodalma van.
Azt válaszoltam, csak az a furcsa, hogy tudom, az Anyám itt van egész közel, és még csak el sem tudom képzelni, hogy milyen.
Úgy szakadt fel a fájdalom, mintha csak most, beszéd közben született volna. Ahogy kimondtam: az Anyám. Az Anyám itt volt. Anya itt volt, Párizs utcáin sétált, beszélt, nevetett, evett és aludt, és én nem tudtam elképzelni, hogyan. Mindig csak a hiányát, az árnyékát éreztem. Egyáltalán nem emlékeztem veszekedésekre, kiabálásra, sértődésre, semmi megfoghatóra, amit a fájdalom szájába tömhettem volna. Hogyan töröljek ki csenddel egy kérdőjelet, egy anyát, aki egy szép nap elrepül Kaliforniába, hiába van férje és gyereke, egyszerűen csak mert nem érzi itt jól magát?
- Apa, miért dobtad ki a fényképet?
Lehajtotta a fejét. Nagyon jól tudta, melyik fényképre gondolok. Az egész család rajta volt, ő, anya meg én. Farsang volt aznap, és én voltam a legszebb a Harlekin-jelmezemben. Csak a palástra emlékszem, a földet súrolta.
- Mi értelme lett volna megtartani, ha már úgyis vége? Hogy fájdalmat okozzon?
Épp most, ezzel vallotta be, hogy kidobta. Eddig mindig azt mondta, hogy elveszett a költözéskor. Újabb régi fájdalom fakadt fel, gyanú formájában.
- Mikor Ava elutazott, miért költöztünk el olyan hamar? Nem akartad, hogy megtaláljon?
Habozott.
- Ava úgy döntött, hogy eladja a lakást. Muszáj volt elmennünk.
- Az övé volt a lakás?
Apa bólintott. Ezt is csak most tudtam meg. A szép párizsi lakás, kandallópárkánnyal a fényképeknek és a virágoknak, a nagy ággyal, ahol rőzserakást lehet játszani, a ruhás szobával, az a lakás Aváé volt?
- Tudta, hogy hova költözünk? Megadtad neki az új címünket?
- Nem kérdezte. Egyébként is Kaliforniában volt, te is tudod.
- És ha visszajött, ha keresett minket?
Másik városba költöztünk, új óvodába mentem, mintha menekültünk volna, és én egyfolytában reszkettem, hogy nem fog megtalálni minket, mikor véget ér az utazása. - Mondd, Constance, ugye megígéred, hogy elmész, ha Anya visszajön?! - Constance összeszorította a száját, egy szót sem felelt.
- Ha valakit igazán meg akarnak találni, nem olyan nehéz, nekem elhiheted - jegyezte meg Apa.
Már legalább százezredszer tettem fel a kérdést, most azonban a húszéves lány akarta tudni, nagy volt, joga volt a teljes igazságra.
- Miért ment el?
És legalább százezredszer Apa azt felelte:
- Nem érezte jól magát Franciaországban. Nem tetszett neki a mi életünk.
- És mi tetszett neki?
- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő maga tisztában lett volna vele. Úgy mondta, lélegezni akar.
Megcsördült a telefon. Marie-Laure felkiabált a lépcső aljáról. - Patricia, Luc keres. - Visszakiabáltam, hogy nem vagyok itt, s ez bizonyos értelemben igaz is volt.
- Beszélhettél volna vele - rótt meg Apa.
- Nem egészen tudom már, hogyan is állok vele.
- Hogyhogy?
Apa megkönnyebbült, hogy témát válthat. Pedig amikor egy lány a szerelemről beszél, óhatatlanul az anyjáról is beszél, akár ismerte, akár nem.
- Szakítani akarok.
Apa felsóhajtott.
- Nem gondolod, hogy boldogabb lennél, ha végre megállapodnál?
Túl sok kaland, túl sok fiú, könnyen olvasok az apám gondolataiban. De én csak egyet akarok, megtalálni az igazit, szabadon lélegezni az igazival.
Bejött Lucie. Először rám nézett, aztán kicsit féltékenyen az apjára, majd odaszaladt és felmászott a nyakába, körbefonta, mint egy kúszónövény, elborította nyálas, csöpögős puszijaival, amilyeneket csak nyolcéves korában nem szégyell adni az ember.
- Luc nagyon dühös. Pontosan tudja, hogy itthon vagy. Mama meg azt kérdezi, mi a szöszt pusmogtok itt Apuval. Nem akar bekapcsolni a szagelszívó, hiába ütögeti a fakanállal.
Apa elmosolyodott.
- Mindjárt megnézzük.
Felállt, de a kúszónövény nem engedte szorításából. Apa nevetett, ebben a pillanatban fiatal volt. Lucie győzelme magasából nézett le rám.
- Hasonlítok rá? - kérdeztem.
- Kire? - kérdezett vissza Kiköpött-az-Apja-kisasszony.
- Ava Gardnerre, te lökött!
Már az ajtóban voltak. Apa fuldoklóként fordult vissza. - Semmi csalás - utasítottam. Sérthetetlen kód ez közöttünk, az erre adott válasz csakis az igazság, a színtiszta igazság lehet.
- Igen - felelte fájdalmasan. - Egyre jobban.