Harmadik fejezet

3. fejezet

Duplára zártam az ajtót, átugrottam a szerencsétlenséget hozó lépcsőfokot, azt, amelyiken tavaly télen a megfagyott macskát találtuk, az almafáig hátráltam, és szembenéztem a házunkkal.
Egy ház, az kicsit olyan, mint a tenger fölött lebegő zászló. Egy ház tükörképe a lakóinak. Végignézem a földszint bezárt spalettáin, a szülői hálószoba horgolt függönyén, Lucie vidám, jópofa függönykéin, a saját csupasz ablakaimon, a vakolaton, a puszta cserepeken. Tiszta volt minden, szögletes, semmi különleges. Ez voltunk mi. Engem is beleértve.
- Csak ha te is beleegyezel, Patriche - mondta Apa négy évvel ezelőtt, mielőtt rászántuk magunkat, hogy tizenöt évi törlesztést vegyünk a nyakunkba. A ház áldozatokat követelt mindnyájunktól. Többé szó sem lehetett síelésről, új autóról, étteremről szombat este, drága cuccokról, óh! Viszont lehet egy saját, igazi házunk, ami csak a miénk, pázsittal, pincével, garázzsal! Végre tágasan leszünk, és nekem nem kell megosztanom a szobámat Kullancs-kisasszonnyal!
Vasárnap mentünk el megnézni, gyászruhás nagyanyó vezetett körbe és ragaszkodott hozzá, hogy mindent megmutasson. Azt hiszem, jólesett neki, de mikor kinyitotta a gardróbszekrényeket, és megéreztem a múlt illatát, zavarba jöttem: olyan volt, mintha kilesném az életét.
Szalon, ebédlő, konyha a földszinten. - Majd nagy amerikai konyhát csinálunk belőle - súgta Marie-Laure Apa fülébe. Franciaágyas hálószoba, fürdőszoba és Lucie szobája az első emeleten. Becses személyemé lehet az egész második emelet, leszámítva a lomtárat, ha leszek olyan szíves és átengedem a köznek. Padlástér, mint az amerikai filmekben, kilátszó gerendákkal, zuhanyozóval és WC-vel.
A látogatás után kupaktanácsot tartottunk a gyepen.
- Mit gondolnak, hölgyeim? - kérdezte Apa elragadtatva, hogy fedelet ajánlhat a fejünk fölé.
Marie-Laure úgy tapsikolt mint egy iskoláslány. Vége a lerobbant lifteknek, a kibelezett postaládáknak, a szomszéd zajainak és bűzeinek! Egy ház, egy saját ház, mindig is erről álmodott. - És Radírgolyó? - Radírgolyó-Lucie azt nyöszörögte, hogy szívesen elköltözne, feltéve ha továbbra is a szobámban alhat.
- És Patriche?
Május volt, a kertben volt egy fűzfa, olyan volt, mint egy öreg marabu, és virágzott a galagonya. Ők mondtak igent helyettem.
Kihoztam a robogómat a garázsból, lelakatoltam a kaput, feltettem a bukósisakot, és elindultam az úton, amit a miénkhez hasonló, csinos postaládás, kézzel horgolt függönyű házak szegélyeztek. Jellegtelen, semmi különös házak.
Amikor kicsi voltam, és beszálltam a 2. számú, Anya nélküli lakás felé a liftbe, gyakran arról álmodtam, hogy van még egy gomb, amit csak én látok. Vajon hova vinne, ha megnyomnám? Egy csodálatos padlásra, ahol semmi rossz nem érhetne? Vagy egyszerűen a Paradicsomba?
Úgy tűnik, sosem hagytam abba az álmodozást a plusz gombról. Ma már tudom, hova szeretném, hogy elvigyen: egy élet felé, ahol TÖRTÉNIK VALAMI.
Mint minden reggel, a Párizs felé vezető út most is zsúfolt volt. Nem hajtottam harmincnál gyorsabban, ebben állapodtam meg Biztosítási-Szakember-Úrral. Imádja a megállapodásokat Jean-Baptiste Forgeot, az apám! Ezeket a becsületszón alapuló megállapodásokat. Mint másfél éve minden áldott nap, ma is pontosan negyvenhárom perc alatt értem be a Duguesclinbe, a Jövő-Ígéretébe, ahol a tanulók 70 százaléka megszerzi az ügyviteli-számviteli diplomát.
Pénzügyi jog. Weber áll a táblánál. A tanteremben por-, kréta-, számolásszag. Harmincöt hallgató, kétharmaduk hímnemű.
- Minden oké? - súgja oda Stephane.
Ő az egyetlen, akivel itt összebarátkoztam. A többiek elnevezték Laurelnek, mert olyan sovány, mint egy gyufaszál. Mintha belülről, láng nélkül égne, félelmetes. Nem véletlen, hogy első nap rögtön őt választottam padtársamnak, azonnal megérzem a lét nyomorékjait. Ők voltak azok a ritka emberek, akik nem nevettek ki egy kislányt, ha a mamájáról beszélt, egy mamáról, aki túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mi nyomorította meg, mi sebezte meg Stephet?
Ezenkívül mániákusan rajzol. Mindenhová firkál valamit, ahol helyet talál. Néhány vonás, és máris ott az élet megnevettető grimaszokkal. Imádom.
Kicsöngetnek, vége az órának. Tíz perc szünet a számvitel előtt. Az osztály kitódul a folyosóra, én a helyemen maradok. Stephane szintén.
- Megtennél nekem valamit?
- Hűséges szolgálója...
Nincs kedvem viccelni.
- Robertson... egy amerikai márka, valami divatdolog, üzletet fog nyitni Párizsban. Mindent tudni akarok, mikor, hol, hogyan? Meg tudod nekem keresni az apád számítógéprendszerében?
Az apja nagy nemzetközi bankember, néha tévében is látni.
- Megtesszük a lehetetlen. Sürgős?
- Még annál is sürgősebb.
Stephane a szemével kérdez. Ma azonban nem kap mást, mint egy futó puszit az orra hegyére. Orrára szorítja a tenyerét, mintha meg akarná akadályozni, hogy a puszipillangó elrepüljön. Az ablak felé fordulok. Fölösleges. A termünk a földszinten van, az ablaküveget pedig színesre festették, hogy ne bámészkodjunk óra alatt. Néha egy-egy nehéz kamion megremegteti a falakat. A madarak is, mikor újra elkezdenek énekelni. De ez a remegés más, sokkal erősebb!
Beleharapok az utolsó, savanyú almába.
- És a kórus? - kérdezi Steph.
- Szuper! Mikor jössz el?
Úgy tesz, mintha fel akarna állni.
- Most rögtön. Megyünk?
Ez azt jelenti, sosem... Énekelek egy kórusban. Hétfő esténként próbálunk, tavasszal pedig koncert! Tavaly még Belgiumban is felléptünk, képzeljék... Szeretném elvinni egyszer Stephet is. Talán kicsit kiszakadna a lángjából, ahelyett, hogy vele együtt égjen el. Akár Bachot, Mozartot, Schubertet vagy Tartempiont énekel az ember, először is önmagát énekli, sőt néha üvölti ki. Végül is kicsit olyan ez, mint a plusz gomb a liftben.
- Amikor kicsi voltam...
Elmesélem neki a csodálatos gombot. A többiek kétrét görnyednének a röhögéstől. Ő komolyan hallgat, kicsit félrefordított fejjel, mint mindig, hogy ne kelljen a szemébe néznem, vagy inkább mintha valami szégyenletes betegséget rejtegetne a szemében, például a magányt.
- És te, te hova szeretnéd vitetni magad a csodagombbal?
Talpra ugrik, a táblához megy, rajzol egy liftet, kerek gombokkal, a gombok mellé számokat ír, hétig. Hetedik mennyország? Ne álmodozzunk! A villogó gombot legalulra, a pince alá rajzolja. Ez Steph! És nevet, persze...
Odaugrom és mindent letörlök. A többiek kezdenek visszaszállingózni, figyelik a gyerekségeinket.
- Ez az új játék?
- Bizonyos szempontból olyan, mint az akasztófa - ironizál Steph.
- És ki nyert?
Én válaszolok.
- Bizonyos szempontból senki!
Analitikus számvitel, terezett adatok, valódi adatok, "Készítsenek oszlopokat", "Forgeot kisasszony, itt van vagy álmodik?"
Megint kezembe veszem a tollat: nem tudom, uram, már nem tudom... Hogy igazam van-e, hogy itt vagyok magukkal, hogy a számvitelt, az ügyvitelt választottam, annak ellenére, hogy van érzékem ezekhez a dolgokhoz, és biztosíthatják a jövőmet, vagy jobban tettem volna, ha a "humán tudományok" nevet viselő bizonytalan jövőt választom, én, aki olyan könnyen találok ki történeteket, ahogy más levegőt vesz. Nem tudom, nem tudom már, hogy az a lány vagyok-e, aki szereti hallgatni az esőt, ahogy a padlása tetejét veri, s közben a tengerpartra képzeli magát, visszasüppedve a gyermekkorba, vagy az, aki undorítónak találja a házikónkat. Az a lány, akinek tegnap óta az Ava név hallatára tűzijáték támadt a gondolataiban, vagy az, aki azt kívánja, bárcsak sohasem hallotta volna, mert komolyan szédül tőle.
Melyik a jó, az igaz, a "Patriche"? Melyik oszlopba soroljam magam? Mondd, Anya, te, aki eldobtál magadtól, aki összezavartad a kislány számításait, az egy meg egyet, ami a harmadikat adja, sikerülni fog egyszer, hogy csak egy legyek? Egyetlenegy, akit úgy hívnak: ÉN?