Első fejezet

Janine Boissard
Nagy kislány

1 fejezet

Ahányszor csak kimondtam, anya, mindig hazudtam. A gyerekeknek az iskolában, amikor megkérdezték, hol van az anyukám, miért nem jön soha értem az iskolába, miért nem rendez ő is születésnapi zsúrokat, mint az ő mamájuk, szendvicsekkel, süteményekkel és ajándékokkal, sőt néha a szórakoztatásunkra felfogadott bohóccal, olyan igazival, amilyen a cirkuszban van.
Azt feleltem nekik: - Az én anyukám utazgat, olyan, mint azok a hölgyek a tévében, repked a haja, ahogy a fejét megmozdítja, olyan a mosolya, mint egy parfüm, a hangja megmelengeti a szívet. - Egyszer még Mme Salmon, a tanítónéni is megkérdezte: - Patrícia, mondd meg végre az igazat, szoktad látni az anyukádat vagy nem? - Bizonygattam neki, hogy mindig látom, s bizonyos értelemben akkoriban ez igaz is volt.
Ahányszor kinyílt egy ajtó, például a konyhában, ahol Apával vacsoráztunk, Ő volt az! Vagy csöngött a telefon, Apa felvette, Ő volt az! Mindig volt tőle levél a postaládában, vagy a postás becsöngetett egy csomaggal, amin külföldi bélyegek voltak, a bélyegeket pedig elcseréltem. És minden áldott nap az utolsó óra után Ő várt az iskola előtt. Nagyon nyugodtan mondtam, mintha nem is örülnék igazán, hogy itt van, uralkodtam magamon, hogy csak menjek, ne rohanjak feléje, miközben a többiek sárgultak az irigységtől, mert az én anyukám volt a legeslegszebb.
Eközben, mert persze csak a vágyaimban láttam Anyát, Constance, Apa nővére jött értem. Öreg volt, rosszul öltözködött, és én szégyelltem. - Na, ott az anyukája, ott van, ő az... - csúfoltak a többiek. - Nem, ez csak a szobalány. Mert nekem saját szobalányom van, mint a tévében a "Tökéletes kislányok"-ban, mikor az anyukák teáznak. - Úgy aztán sosem voltam hajlandó puszit adni Constance-nak, zsebembe rejtettem a kezem, és pár lépéssel előtte lépegettem, mint egy közönyös hercegnő, Apa pedig könyörgött, hogy próbáljak kicsit kedvesebb lenni hozzá, szegény asszony életének én vagyok az egyetlen értelme.
Apa azt mondta, hogy az anyukám elutazott, nagyon messzire, Amerikába, és amikor elköltöztünk, attól féltem, hogy nem fog megtalálni minket, amikor hazaérkezik. Nem szerettem az új lakást, nem volt olyan szép, mint a régi, és főleg nem volt benne gardrób, az az illatos, ruhákkal teli kis szoba, ahol annyiszor bújtam el Anya ruhái között, vagy azt játszottam, hogy összeházasítom őket Apa ruháival, és ahonnan szédelegve jöttem elő, mint a kórházból, amikor kivették a mandulámat. Miért nem hoztuk el Anya ruháit, amikor elköltöztünk? Mit fog szólni, ha nem találja őket?
- Ezek a hétköznapi ruhái, már nem szerette őket - felelte Apa. Arra gondoltam, biztos mi is hétköznapiak voltunk, azért hagyott el minket.
Később, harmadikos, negyedikes koromban már nem bírtam azt mondani, Anya, inkáb azt mondtam, "az Anyám". Az osztályban volt két másik gyerek is, aki ugyanúgy, mint én, az apjával élt. Először is Marie, akinek az anyja nemrég halt meg, szívrohamot kapott teniszezés közben. Irigyeltem Marie-t, mert fontos lett az osztály szemében. Mindenki különlegesen kedves volt vele, nem mertek hangosan nevetni a jelenlétében, és szerettem volna, ha én is mesélhetek az anyukámról, én is sírhatok egy fénykép felett, amit a füzetembe rejtettem, és velem is elnézőek a tanárok a gyász idején. A másik "egyszülőst" Thomasnak hívták. A válásakor a papájának ítélték. Minden második szombaton érte jött a mamája egy sportkocsival. - Gyere gyorsan, megyünk Deauville-be! - Én is szívesen mentem volna kéthetente egyszer az anyámmal Deauville-be.
Akkoriban egyfolytában Apát fagattam. Miért ment el, miért hagyott itt minket? Miért nem jön haza az utazásáról? Hiába felelt Apa már legalább százszor, mégis úgy éreztem, nem tudom a választ. Nem akart beleférni a fejembe.
Négyéves voltam, amikor történt.
- A munkája miatt Amerikába kellett utaznia. Ott is maradt - ismételgette Apa türelmesen.
- Mert nem akart többet velünk lenni?
- Másfajta életre vágyott.
- Milyen az a másfajta élet?
Apa habozott.
- Tele van változásokkal, és nincsenek benne kötöttségek.
Ez a másfajtaság egész jónak tűnt nekem.
- Elmehettünk volna mind a hárman abba az Amerikába.
- Anya szívesebben ment egyedül.
- Nem szeretett minket?
- Szabad akart lenni.
Itt tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Vissza fog jönni? Még ha sokára is? Még ha nagyon sokára is?
- Nem tudom - felelte Apa, és majdnem mindig a karjába vett, és nevetve megpuszilta a szememet. - Hagyd abba, sós! - A szakálla szúrt, és a sírás nevetéssé változott.
Aztán már sem "Anyát", sem "az Anyámat" nem mondtam, Avának neveztem, ahogy Apa. Egyik nap Apa levitt a cukrászdába banánparfét enni, hogy elmagyarázza a válást. - Még akkor is, ha a pár másik tagja egy perccel az annyi év után visszatér? - kérdeztem. - Még ha vissza is térne - felelte.
Néhány évvel később ismét elmentünk a cukrászdába valami gyümölcsös fagylaltkelyhet enni, és Apa megkérdezte, mit szólnék, ha újra megnősülne, elvenné azt a kedves barátnőjét, aki néha eljön hozzánk, és akitől az első esernyőmet kaptam. Viccelődtem. - Szabad vagy, nem? - de attól kezdve óvakodtam a fagylaltozástól.


Marie-Laure-nak hívják. Harmincöt éves. Van egy nyolcéves féltestvérem, Lucie. Családi házban élünk Párizs egyik külvárosában, Bourg-la-Reine-ben. Azt hiszem, hogy a gyerekkoromban leggyakrabban kimondott szó a visszajön volt.
Őrzök egy emléket. Nem látom tisztán az arcokat, de az emléknek olyan illata van, mint a ruhás szobának, és nevetést hallok, mikor eszembe jut. A nagy ágyon vagyunk, Apa Anyán fekszik, én meg Apán. Én találtam ki ezt a játékot, és rőzserakásnak neveztem el. Anya azt kiabálja, hogy megfojtjuk. De azért nevet. Igen, biztos vagyok benne, hogy azért nevet. Én annyira nyomom, hogy Apán keresztül bele tudnék bújni. Imádok rőzserakást játszani, azt szeretném, ha mind a hármunkat összekötöznének egy dróttal. Meg is gyújthatnának, mit számít az, ha együtt vagyunk.
Ennyi! Nemrég lettem húszéves. Patriciának hívnak, néhányan Patriche-nak. Tél van, január. Este Jacques nagybátyám és a felesége, Claire jöttek látogatóba. Nekem kóruspróbám volt, nem tudtam velük vacsorázni. Mikor hazaértem, az asszonyok már mosogattak, a férfiak pedig a szalonban beszélgettek. Épp a dzsekimet vettem le az előszobában, mikor meghallottam a nevet.
- Tudod, hogy Ava Párizsban van? - mondta Jacqes bácsi.
- Nem - kiáltott fel Apa.
- A Robertson miatt jött. Üzletet fognak nyitni. Véletlenül tudtam meg az újságból.
Apa épp válaszolni készült, de az asszonyok visszajöttek a szalonba.
- Kölcsön szeretném kérni az angol ecsetedet, nem tudom, hova tűnt az enyém - váltott gyorsan témát Jacques.
Felmentem a szobámba. - Ava Párizsban van. - Lenyuhom a szemem. Négyéves vagyok, nyílik az ajtó, és Anya az! Csöng a telefon, Anya az! Anya vár az iskola előtt. Visszajött. Nem siette el. Tizenhat év!