Ötödik fejezet

5. fejezet

Eleinte, közvetlenül azután, hogy Anya elment, hogy szabadon lélegezzen, Apa foglalkozott velem. – Már nagylány vagy – mondta mindig. Elég nagy, hogy egyedül öltözködjek, leszámítva a gombokat, hogy megkössem a cipőfűzőmet, hogy rendesen megmossam a fogamat, hogy anélkül egyem meg a krumplipürét és a sonkát, hogy a fele az asztalra meg a ruhámra kerüljön, és elég nagy ahhoz, hogy ne törjem össze a szívét annyi sírással esténként.
Én pedig úgy döntöttem, hogy megbüntetem, és megint kisbaba leszek. Attól kezdve mást se csináltam, csak az ujjamat szoptam, s ezzel akaratomon kívül ismét értelmet adtam Constance néném életének. Foglalkozhatott velem, és felfordíthatta a házat.
Akkor már az új lakásban laktunk, abban, amelyiket nem szerettem. Nem volt olyan szép, mint amelyikben Anyával éltünk, kicsi és büntetésszagú volt, az előző lakók emlékét őrizte, és még csak kandallója sem volt, ahová kitehettük volna a Harlekines fényképemet, egy csokor virágot vagy Mikuláskor a csizmámat.
Constance reggel jött, friss kenyeret hozott. Azonnal feltette a kávéfőzőt, még a kabátját sem vetette le, aztán bejött a szobámba, és bár nem akartam, engem keresett a takaró alatt, hogy összepuszilgasson. Mikor már megmosakodtam, felöltöztem, és én lettem a legszebb kislány a világon, a konyhában találkoztunk Apával. Kitöltötte a hideg tejet a mézes müzlimre, és nagyon erőlködött, hogy vidámnak lássék, aztán mindenki elindult dolgozni, én az óvoda nagycsoportjába.
Alighogy átmentünk az úttesten, kitéptem a kezemet Constance kezéből, és előreszaladtam, nehogy meglássák a többiek, hogy ilyen csúnya öregasszonnyal jövök, mikor az ő anyukájuk fekete selyemharisnyát hord és miniszoknyát, és melíroztatja a haját. Megtiltottam, hogy Constance bejöjjön az udvarba, és fél ötkor a kapuban várt a csokis kiflimmel, amit soha nem ettem meg azonnal, csak mikor már beértünk a mi utcánkba.
Apa először azt magyarázta, hogy Anya Kaliforniába utazott a munkája miatt, egyébként is ott él az egész családja, és Kalifornia lassan olyanná vált a számomra, mint a felkelő nap a langyos tenger fölött, s ahányszor csak meghallottam a nevét, megmártóztam benne. Egész nap rajzolgattam, láncokat fűztem vagy gesztenyeleveleket gyűjtögettem neki, anyák napjára pedig három szalvétagyűrűt csináltam, kék madarakat festettem rájuk, mindegyikünknek egyet. Az ajándékokat Apára bíztam, hogy küldje el, de Anya sosem válaszolt, meg sem köszönte őket.
Attól féltem, hogy nem fog megtalálni minket, ha visszajön, vagy Constance nem lesz hajlandó beengedni, nehogy elveszítse élete értelmét, ezért aztán mindig szaladtam, ha megszólalt a csengő, bárkinek ajtót nyitottam, meg sem kérdeztem, ki az, folyton a telefon mellett ültem, hogy én tudjam felvenni, és gyakran otthagytam a sálamat, egy kesztyűt vagy valami hasonlót a lábtörlőn, hogy Anya tudja, itt vagyunk.
Elhatároztam, hogy megszabadulok Constance-tól, s akkor Anya hazajön. Igyekeztem tehát újra nagylány lenni, és olyan jól sikerült is, hogy mindenki azt mondta, érettebb vagyok a koromnál. Egyfolytában nyaggattam Apát, hogy most már remekül elboldogulnánk egyedül, már magam is fel tudok öltözni, és egyedül át tudok menni az utcán, amikor zöld a lámpa, akár a többi második osztályos. Apa azonban a reggeli kávéra, a friss kenyérre és az esti zöldséglevesre gondolt, és nem értette, miért haragszom szegény asszonyra, aki pedig az életét adta volna értem.
Aztán jött az a nap, amikor meghallottam, hogy Constance egész halkan azt mondja a szomszédasszonynak, hogy Anya utolsó egy nő.
- Apa, mi az, hogy utolsó egy nő?
- Rosszul értetted, kicsim, Constance azt mondta, hogy Anya utazó nő, hogy Kaliforniában utazgat – mondta Apa, de nagyon megharagudott a nővérére, ragaszkodott hozzá, hogy tisztának lássam, mindannyian tudjuk, kit. Aznap este Constance-nak vörös volt a szeme, és attól kezdve csak vasárnap jött el, mikor elkészítette a csirkét és a sült krumplit.
Mikor harmadikos lettem és abba a korba léptem, hogy megértsem a dolgokat, Apa finoman elmagyarázta, hogy Ava nem fog visszajönni. Akkor már csak így nevezte, hogy kitörölje a fejemből az anya szót. Ava tehát úgy döntött, hogy egész életére Kaliforniában marad. Már tudtam, az unokatestvérem, Gabrielle titokban elárulta, de neki nem hittem el egészen.
Gabrielle Jacques nagybátyám s egyben keresztapám lánya. Apáék hárman voltak testvérek, Constance, Jacques és Jean-Baptiste, az utóhang, aki sokkal a többiek után, figyelmetlenségből született. Ez a magyarázata, hogy a nagyszüleim, öregen és rákosan eltűntek anélkül, hogy ismerhettem volna őket. Apa beteg szülei jelentették először Constance életének értelmét, aztán következtem én, így nem maradt ideje rá, hogy férjet keressen magának
Ennek eredményeként a rák és Kalifornia között elvesztettem az összes nagymamámat és nagypapámat.
Jacques nagybátyám Claire nénit vette feleségül. Claire szánalomból elvitt nyaralni Guetharyba Julien unokabátyámmal és Gabrielle unokanővéremmel. Mindig ők kapták a kenyér csücskét, a saláta legjavát és a legfinomabb falatokat, kivéve mikor Jacques bácsi titokban nekem is juttatott belőle.
Gabrielle két évvel idősebb volt nálam. Szemüveget hordott és fogszabályzót. Nekem adta a kinőtt ruháit. Bár idegesített, hogy folyton arról beszélt, anyu így, anyu úgy, mégis szívesen voltam vele, mert tisztában volt a helyzetemmel, és nem kellett attól tartanom, hogy kicsúfol, ha megtudja. Egy dolgot irigyeltem tőle, az énekóráit. A családban mindenki szerette a zenét, és Apa azt mesélte, az élete nehéz pillanataiban egy szép dallam sokszor segített, hogy összeszedje magát. Rengeteg dalt tudtam fejből, és hogy megnevettessem, elénekeltem neki az Édes éjszaka, szerelmes éjszakát, megpörgettem az reket, időnként pedig szüneteket tartottam. Azt mondta, hogy még így, énekórák meg minden nélkül is szebb hangom van, mint Gabrielle-nek.
Kitaláltam magamnak egy álmot. Türelmetlenül vártam az estét, hogy újraálmodhassam. Ez volt a titkos randevúm.
Apával elmentünk egy koncertre meghallgatni egy híres énekesnőt, akinek a hangja a lemezeinken is rajta van. A termet teljesen betölti a lelkes közönség. Áhítatos csend támad. Előlép az énekesnő, és felzúg a tapsorkán. De micsoda borzalom! Alighogy elkezd énekelni, összeesik, mint egy tulipán, a bő szoknyájában. Szívroham! A közönség kővé dermed, a zenekar azt sem tudja, melyik szenthez fohászkodjon. Eljött az én időm!
Felállok, és könnyed léptekkel átsietek a termen. Mindenki engem néz és azon tűnődik, ki lehet ez a gyönyörű ifjú hölgy? Honnan jöhet vajon? Felmegyek a színpadra, intek a zenekarnak, és énekelek. Olyan tisztén ás annyi átéléssel énekelek, hogy az embereknek könny szökik a szemébe. Egyébként nekem is. Mikor befejezem, kitör a taps, én meghajolok. Ahogy fölegyenesedem, az első sorban megpillantok egy gyönyörű fiatal nőt, aki integet nekem. Anya.


- Egyre jobban hasonlítasz rá – mondta az előbb Apa, szinte fájdalmasan. Megnézem magam a tükörben, talán egy kicsit őt is látom. Mit hagyott rám? A haja vöröses tónusát? A szeme zöldjét? A szája formáját? Vagy azt a meghatározhatatlan fényt, a titkos cinkosságok visszfényét, amit úgy neveznek, családi vonás? Apa, nem lett volna szabad kidobni a fényképet.
- Patricia, jössz? Anyu azt mondta, hogy asztalhoz. Hagymaleves van pirítóssal. Miért sírsz?
- Nem sírok, te gyagya! A hagyma, elfelejtetted, hogy a hagyma csípi a szemet?
Különösen a pünkösdi királylány szemét, aki Harlekin-ruhát visel egy elveszett fényképen.