2. fejezet
- Patriche, felkelni!
Lucie bemászik az ágyamba, befúrja magát a takaró alá, körbefon a csápjaival, nyálas puszikkal borítja az arcom, az orrom, a szemem, kiszívja belőlem a maradék álmot.
- Mama azt üzeni, hogy felkelni!
Kidugom a fejem a barlangból. Az életnek hétköznap, túl-kora-reggel és iskolaszaga van. A szavak máris a szívembe marnak: Ava Párizsban van.
- Menj innen, please.
Vérszopó-kisasszony lassan, fejjel lefelé lecsúszik a szőnyegpadlóra. Nevet! A féltestvérem folyton nevet! Fél-testvér, fél-adag. Amikor annyi idős voltam, mint te most, kicsim, nem volt Anya, aki keltsen. Én ébresztettem Apát. Hogy biztos lehessek benne, hogy ő nem ment el az éjszaka, nem ment el Amerikába.
Kinyitom az ablakot és kitárom a spalettákat. Egyszerre ütődjenek a falhoz, különben... A szürke köd, a fantomszerű fák, a síró kert, január. Lucie követ a fürdőszobába is, szeret meztelenül látni.
- Nekem is lesz mellem?
- Ha jó leszel.
- És ott lent, a kis tincsek?
- Na, ahhoz az kell, hogy mindent megcsinálj, amit mondok neked. És vita nélkül.
A konyhában Apa a kávéját kortyolgatja, hallgatja a híreket. Nem nyitották ki a spalettákat, napközben senki sem lesz itthon. Csak szombat-vasárnap reggelizünk napvilágnál.
Marie-Laure szendvicset készít Apának. Az étkezési jegyeket megtartja az otthoni ebédekhez, megállapodott a hentessel, de erről nem szabad beszélni, ez tilos.
Az arca az ajkam alá csúszik. Apa érdes arca.
- Jól aludtál, kicsim?
- Csak nem eleget.
Nevet és teletölti a bögrémet - ez mindig is az ő feladata volt. Régen hideg tejet kukoricapehelyre, később meleg tejet a kakaóporra. Mióta reggelenként hányingerem van, forró vizet a teafűre.
Ava Párizsban van. Ránézek. Olyan, mint mindig. A szalonban nyolcat pittyeg az óra. Lucie már felvette a dzsekijét és a hótaposóját. Munkába menet Marie-Laure elviszi az iskolába. Marie-Laure igazgatósági titkárnő egy ágyneműket gyártó cégnél, Apa pedig a biztosítási szakmában dolgozik, szakterülete a nyugdíj-előtakarékosság. - Egymásnak vannak teremtve - mondta Jacques bácsi az esküvői pohárköszöntőjében, és mindenki tapsolt.
Lucie megrángatja a karom:
- Értem jössz délután?
- Ma nem. Sok órám van.
Hogy megvigasztaljam, a fülébe súgom:
- Kitartás! Gondolj a mellekre meg a kis tincsekre.
Pukkadozik a nevetéstől.
- Megyünk, szívem? - mondja az anyja. - Patricia, ne felejtsd el bezárni az ajtót, és feltenni a lakatot a kapura.
- Be fogom csukni a kaput, és felteszem a lakatot az ajtóra, megígérem.
Lucie nevet. Marie-Laure vállat von, Apa szemrehányóan rám néz. Nem tudtam megállni. Mint ahogy Marie-Laure sem bírja megállni, hogy ne mondja el minden reggel ugyanezt a mondatot. Képzeljék csak el! Ha egy tolvaj besurranna, hogy ellopja a kincseinket, a Picasso-másolatot - kék korszak - , a törpe svájci ingaórát, ami akkorákat üt, hogy szívbajt hoz a vendégekre, az alpakka evőeszközeinket, a csipkés terítőket!
Férj és feleség megcsókolja egymást. - A tálalón vannak a szendvicseid, Drágám. Húspástétomos. Az uborkát az alufóliába tettem. - "Drágám" elmotyog egy hálás köszönömöt, majd anya és lánya lelépnek. A szendvicsek mellett ott a doboz sör. Rekeszenként véve olcsóbb a szupermarketben. Az én ebédem egy alma. Egyedül Lucie ehet az iskolai ebédlőben. Kötelező az iskolájában.
A mosogató mellett már ott állnak a vacsorához előkészített tányérok, rajtuk az evőeszközök, mellettük a poharak. Az ablak felé fordulok, a spaletták zárva. Megfulladok.
- Szóval, Ava Párizsban van?
Ahogy Apa rám néz! Mintha összetörtem volna a tányérokat, mintha kirúgtam volna a spalettákat. Ilyesmi történt. Könnyebben lélegzem.
- Honnan tudod?
- Hallottam Jacques bácsit tegnap, mikor megjöttem a kórusból.
- Szóval ezért nem vacsoráztál...
- Nem voltam igazán éhes, tudod.
Kotorászik a zsebében, a semmiben, a hajdani doboz cigarettát keresi. Tovább kérdezek.
- Mi az a Robertson?
- Egy amerikai ruhamárka. Ava mindig is a divatszakmában dolgozott.
- És csak most jött először vissza Franciaországba, mióta...
- Honnan tudjam!
Az apám fél. Attól, hogy találkozni próbálok vele? Mégiscsak az anyám, Anya az! És tegnap óta nem tudom, mi van velem, nem is tudom, hol vagyok. Olyan, mintha ez a tizenhat év összesűrűsödne, elolvadna, mint a vaj. Ava visszajött. Őt vártam, hogy igazán felnőhessek.
- Apa, szeretném látni.
Apa feláll.
- Majd este megbeszéljük, jó? Most mennem kell. - Az órájára néz. - Egyébként neked is.
Felkapja a két bögrét, kiöblíti, szivaccsal letörli a viaszosvásznat. Apa, könyörgöm, ne tedd fel az esti terítéket, csak ma ne! Nem teszi fel az esti terítéket, kiválaszt nekem két almát a gyümölcsöskosárból, egy savanyú zöldet és egy édes pirosat, leteszi őket elém, aztán az aktatáskájába dugja a szendvicseket.
- El ne késs.
Indul a kabátjáért. Jean-Baptiste Forgeot számára az idő az idő! Nincs rossz osztályzat, az ember ott sorvad el az irodájában, még sok van hátra a nyugdíjig, és negyvenöt évesen késő újat kezdeni.
Felállok. Szegény Apa! Igazságtalan vagyok vele. Talán a kortól van. Mindenesetre kortól vagy attól függetlenül, nem túl romantikus itt Bourg-la-Reine-ben, egy családi házban lenni húsz évesnek, ahol egyfolytában azt számolgatják, hogyan fogjuk kifizetni a házrészleteket, s közben oda sem figyelnek az ember létezésére. Direkt mondom, hogy létezés, létezni számomra egyet jelent a kis érzelemhullámokkal, amik ki tudja honnan, hirtelen támadnak, és magasba emelnek pusztán a gondolattól, hogy itt vagyok, a földön, ahol annyi a látni-, csinálni-, szeretnivaló, ha...
Ha micsoda?
Apa odahajol hozzám.
- Minusz 3 fok. Melegen öltözz fel, Kicsim.
Felállok és átölelem a férfit, akinek az életemet köszönhetem, és aki egyre kevésbé hasonlít gyermekkorom hősére, a cowboyra, akit csodáltam és akinek mégis szenvedést okoztam, hogy biztos legyek benne, tényleg szeret. Nagyon szorosan ölelem, hogy bocsánatot kapjak, amiért olyannak látom, amilyen, egyszerűen apának.
- Apropó, Marie-Laure nem tudja, hogy Ava itt van. Fölösleges lenne beszélni róla, rendben?
- Rendben.
Az ajtóból visszafordul. Gyakran ez az a pillanat, közvetlenül indulás előtt, mikor az üzenetek eljutnak szívtől szívhez.
- Ne felejts el bezárni.
Azok az érzelemhullámok... Négy kis szó, és semmivé foszlanak.
Lucie bemászik az ágyamba, befúrja magát a takaró alá, körbefon a csápjaival, nyálas puszikkal borítja az arcom, az orrom, a szemem, kiszívja belőlem a maradék álmot.
- Mama azt üzeni, hogy felkelni!
Kidugom a fejem a barlangból. Az életnek hétköznap, túl-kora-reggel és iskolaszaga van. A szavak máris a szívembe marnak: Ava Párizsban van.
- Menj innen, please.
Vérszopó-kisasszony lassan, fejjel lefelé lecsúszik a szőnyegpadlóra. Nevet! A féltestvérem folyton nevet! Fél-testvér, fél-adag. Amikor annyi idős voltam, mint te most, kicsim, nem volt Anya, aki keltsen. Én ébresztettem Apát. Hogy biztos lehessek benne, hogy ő nem ment el az éjszaka, nem ment el Amerikába.
Kinyitom az ablakot és kitárom a spalettákat. Egyszerre ütődjenek a falhoz, különben... A szürke köd, a fantomszerű fák, a síró kert, január. Lucie követ a fürdőszobába is, szeret meztelenül látni.
- Nekem is lesz mellem?
- Ha jó leszel.
- És ott lent, a kis tincsek?
- Na, ahhoz az kell, hogy mindent megcsinálj, amit mondok neked. És vita nélkül.
A konyhában Apa a kávéját kortyolgatja, hallgatja a híreket. Nem nyitották ki a spalettákat, napközben senki sem lesz itthon. Csak szombat-vasárnap reggelizünk napvilágnál.
Marie-Laure szendvicset készít Apának. Az étkezési jegyeket megtartja az otthoni ebédekhez, megállapodott a hentessel, de erről nem szabad beszélni, ez tilos.
Az arca az ajkam alá csúszik. Apa érdes arca.
- Jól aludtál, kicsim?
- Csak nem eleget.
Nevet és teletölti a bögrémet - ez mindig is az ő feladata volt. Régen hideg tejet kukoricapehelyre, később meleg tejet a kakaóporra. Mióta reggelenként hányingerem van, forró vizet a teafűre.
Ava Párizsban van. Ránézek. Olyan, mint mindig. A szalonban nyolcat pittyeg az óra. Lucie már felvette a dzsekijét és a hótaposóját. Munkába menet Marie-Laure elviszi az iskolába. Marie-Laure igazgatósági titkárnő egy ágyneműket gyártó cégnél, Apa pedig a biztosítási szakmában dolgozik, szakterülete a nyugdíj-előtakarékosság. - Egymásnak vannak teremtve - mondta Jacques bácsi az esküvői pohárköszöntőjében, és mindenki tapsolt.
Lucie megrángatja a karom:
- Értem jössz délután?
- Ma nem. Sok órám van.
Hogy megvigasztaljam, a fülébe súgom:
- Kitartás! Gondolj a mellekre meg a kis tincsekre.
Pukkadozik a nevetéstől.
- Megyünk, szívem? - mondja az anyja. - Patricia, ne felejtsd el bezárni az ajtót, és feltenni a lakatot a kapura.
- Be fogom csukni a kaput, és felteszem a lakatot az ajtóra, megígérem.
Lucie nevet. Marie-Laure vállat von, Apa szemrehányóan rám néz. Nem tudtam megállni. Mint ahogy Marie-Laure sem bírja megállni, hogy ne mondja el minden reggel ugyanezt a mondatot. Képzeljék csak el! Ha egy tolvaj besurranna, hogy ellopja a kincseinket, a Picasso-másolatot - kék korszak - , a törpe svájci ingaórát, ami akkorákat üt, hogy szívbajt hoz a vendégekre, az alpakka evőeszközeinket, a csipkés terítőket!
Férj és feleség megcsókolja egymást. - A tálalón vannak a szendvicseid, Drágám. Húspástétomos. Az uborkát az alufóliába tettem. - "Drágám" elmotyog egy hálás köszönömöt, majd anya és lánya lelépnek. A szendvicsek mellett ott a doboz sör. Rekeszenként véve olcsóbb a szupermarketben. Az én ebédem egy alma. Egyedül Lucie ehet az iskolai ebédlőben. Kötelező az iskolájában.
A mosogató mellett már ott állnak a vacsorához előkészített tányérok, rajtuk az evőeszközök, mellettük a poharak. Az ablak felé fordulok, a spaletták zárva. Megfulladok.
- Szóval, Ava Párizsban van?
Ahogy Apa rám néz! Mintha összetörtem volna a tányérokat, mintha kirúgtam volna a spalettákat. Ilyesmi történt. Könnyebben lélegzem.
- Honnan tudod?
- Hallottam Jacques bácsit tegnap, mikor megjöttem a kórusból.
- Szóval ezért nem vacsoráztál...
- Nem voltam igazán éhes, tudod.
Kotorászik a zsebében, a semmiben, a hajdani doboz cigarettát keresi. Tovább kérdezek.
- Mi az a Robertson?
- Egy amerikai ruhamárka. Ava mindig is a divatszakmában dolgozott.
- És csak most jött először vissza Franciaországba, mióta...
- Honnan tudjam!
Az apám fél. Attól, hogy találkozni próbálok vele? Mégiscsak az anyám, Anya az! És tegnap óta nem tudom, mi van velem, nem is tudom, hol vagyok. Olyan, mintha ez a tizenhat év összesűrűsödne, elolvadna, mint a vaj. Ava visszajött. Őt vártam, hogy igazán felnőhessek.
- Apa, szeretném látni.
Apa feláll.
- Majd este megbeszéljük, jó? Most mennem kell. - Az órájára néz. - Egyébként neked is.
Felkapja a két bögrét, kiöblíti, szivaccsal letörli a viaszosvásznat. Apa, könyörgöm, ne tedd fel az esti terítéket, csak ma ne! Nem teszi fel az esti terítéket, kiválaszt nekem két almát a gyümölcsöskosárból, egy savanyú zöldet és egy édes pirosat, leteszi őket elém, aztán az aktatáskájába dugja a szendvicseket.
- El ne késs.
Indul a kabátjáért. Jean-Baptiste Forgeot számára az idő az idő! Nincs rossz osztályzat, az ember ott sorvad el az irodájában, még sok van hátra a nyugdíjig, és negyvenöt évesen késő újat kezdeni.
Felállok. Szegény Apa! Igazságtalan vagyok vele. Talán a kortól van. Mindenesetre kortól vagy attól függetlenül, nem túl romantikus itt Bourg-la-Reine-ben, egy családi házban lenni húsz évesnek, ahol egyfolytában azt számolgatják, hogyan fogjuk kifizetni a házrészleteket, s közben oda sem figyelnek az ember létezésére. Direkt mondom, hogy létezés, létezni számomra egyet jelent a kis érzelemhullámokkal, amik ki tudja honnan, hirtelen támadnak, és magasba emelnek pusztán a gondolattól, hogy itt vagyok, a földön, ahol annyi a látni-, csinálni-, szeretnivaló, ha...
Ha micsoda?
Apa odahajol hozzám.
- Minusz 3 fok. Melegen öltözz fel, Kicsim.
Felállok és átölelem a férfit, akinek az életemet köszönhetem, és aki egyre kevésbé hasonlít gyermekkorom hősére, a cowboyra, akit csodáltam és akinek mégis szenvedést okoztam, hogy biztos legyek benne, tényleg szeret. Nagyon szorosan ölelem, hogy bocsánatot kapjak, amiért olyannak látom, amilyen, egyszerűen apának.
- Apropó, Marie-Laure nem tudja, hogy Ava itt van. Fölösleges lenne beszélni róla, rendben?
- Rendben.
Az ajtóból visszafordul. Gyakran ez az a pillanat, közvetlenül indulás előtt, mikor az üzenetek eljutnak szívtől szívhez.
- Ne felejts el bezárni.
Azok az érzelemhullámok... Négy kis szó, és semmivé foszlanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése